Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Katolikus és magyar: hülyézni tilos, zsidózni szabad
Nagyboldogasszony napján ismeretterjesztő jelleggel cikket közöltünk arról, pontosan mit is takar ez az ünnepnév, illetve megfejtettünk 7 egyéb olyan ünnepnevet, amelyek hasonlóan rejtélyesen hangozhatnak egy laikusnak. A cikk nyomán példátlan mennyiségű olvasói levelet kaptam: volt, aki örült, hogy ezzel a témával is foglalkozunk, más viszont fel volt háborodva, hogy a cikkben (és címében) szerepelt a „hülye” szó. Volt, aki csak fröcsögött és zsidózott, mások levelei viszont nagyon érdekes irányokba vitték tovább a cikkben felvetett témákat. Alább összefoglalom, merre – gondoljuk tovább együtt!
Zsidózhat-e egy katolikus?
„Cionista fasz! Agóniátoknál már csak a szellemi leépülésetek élvezetesebb!” – írta nekem Nagyboldogasszony napján és ünnepével kapcsolatban egy névtelen levélíró, aki nyilván kereszténynek tartja magát, különben hidegen hagyná az egész téma. És még csak nem is ő volt a legdurvább, illetve legtrágárabb. A botránykő, amin rajta kívül még jópáran kiakadtak, az a mondat volt a fent linkelt cikkben, hogy a Nagyboldogasszony egy hülye nevű ünnep, mert az ünnepnévből nem derül ki, mit ünnepelnek azon a napon.
Valószínűleg feltételezhetjük, hogy egy ilyen mondaton csak az akad ki, aki katolikus, ebből viszont az következik, hogy a katolikusok között többen is vannak, akik a keresztényi szeretet jegyében simán írnak ordenáré fenyegető, anyázó, személyeskedő, zsidózó, illetve trágár leveleket. Válaszlevelükben sokan az én hitemmel vagy felmenőimmel kapcsolatban kezdtek gunyoros találgatásokba, mások a nevemen próbáltak viccelődni, hogy bosszút álljanak Nagyboldogasszonyért. Ez már önmagában lenyűgöző: a beszólók szerint az simán belefér a katolikusságba, hogy ők névtelenül gyűlölködő leveleket írnak, esetleg vérmérséklet szerinti antiszemitizmussal megspékelve, az viszont nem, hogy én a „hülye” szót használom egy ünnep nevével kapcsolatban. Nem az ünneppel, nem az ünnepelttel, hanem az ünnep magyar nevével kapcsolatban.
Az olyan, pusztán trágárkodó-gyalázkodó levélíróknak, mint akit fent idéztem, nem is válaszoltam, de mindenki másnak igen. Az egyik, normális hangnemben író beszólónak megírtam, hogy szerintem egyszerre szórakoztató és elkeserítő, hogy egy katolikus azt gondolja, hogy az ilyen szintű gyűlölködés összhangban van a vallásával, ami pedig alapvetően szeretetre és alázatra tanít. Az illető visszaírt egy újabb, példamutató és roppant szimpatikus üzenetet: „írásom kétségtelenül pikírt és részben indolens hangnemét egyetlen körülmény menti, ha menti. Aki csakugyan ennyit tud Boldogasszony ünnepkörről (ha ez ünnepkörnek nevezhető), akkor a szerző amúgy igen jó és tényleges ismeretet is terjesztő írását ne a „hülye” jelzővel tegye feltűnővé vagy kívánatossá a témára még fogékony kevesek számára a főcímben. Ha valami nem evidens, attól még nem feltétlenül „hülye”. A „hülye” jelző a szinonimák ismerete és használata nélkül felnőtt korosztály epitheton ornans-a minden negatív dologra, egyben műveletlenségük önmagát eláruló tanúsítványa (lásd még: szar). Ezen begurultam, ami kétségtelenül nem keresztényi viselkedés. A többi – a személyeskedés – már csak folyomány volt. Elnézést kérek, őszintén megbántam.”
A tartalom vagy forma az, ami fontos?
Sok levélíróval megbeszéltük, hogy itt a dilemma magja az, hogy milyen formát szabad választani ehhez a tartalomhoz (azaz a Szűz Máriával kapcsolatos, illetve egyéb vallási ünnepekkel foglalkozó cikkhez). Nyilván aki felháborodott, úgy érezte, már a hülye szó is túl sok, és kétségtelen, hogy aki ezzel a témával szokott foglalkozni, az egyáltalán nem szokta ezt a szót használni a szövegben annak ellenére, hogy a hétköznapi nyelvben a hülye ma már egyáltalán számít különösebben erős szónak.
Egy dolog azonban biztos: ha erről a tartalomról a keresztény-katolikus körökben megszokott nyelvezeten van szó, akkor az a nem hívők számára egyrészt nem érthető, másrészt borzasztóan riasztó. Ha a Nagyboldogasszonyt tárgyaló szövegek szokásos stílusában született volna a kérdéses cikk, bizonyára senki nem háborodott volna fel, de nem is olvasta volna el senki a cikket, csak azok, akik (elvileg) már úgyis tudnak mindent, ami benne volt. Pont ezért van egyébként, hogy erről a témáról gyakorlatilag soha nem is szokott szó lenni színkatolikus környezeten kívül: maguk a katolikusok is küzdenek az ellen, hogy vallásukról az általuk kontrollált környezeten kívül is érdemben beszélni lehessen.
Ha tehát megtartom a formát, akkor úgymond elvész a tartalom, mert csak ahhoz jut el a cikk, akinek semmi újat-érdekeset nem mond. Ha viszont megtartom a tartalmat, csak más formával (nyelvezettel) szélesebb kör számára is érdekessé teszem, akkor tiszteletlen vagyok, hogy lerángattam a témát „erre a szintre” (ez is egy idézet egy olvasói levélből). Ez a bizonyos nagyboldogasszonyos cikk alapvetően tényeket közölt és ismeretet próbált terjeszteni, de ha van benne állásfoglalás, akkor az pont ez: szerintem a tartalom fontosabb, mint a forma.
Az ünnepnév a forma, de szerintem a tartalom a lényeg. A Nagyboldogasszony név mindössze a forma, de a gyűlölködő levelet írók számára ez a forma nyilvánvalóan sokkal fontosabb, mint a keresztény vallás tartalma. Nehéz nem észrevenni a bibliai párhuzamot: Jézus korában a farizeusok voltak azok, akik a formához (a zsidó törvényhez) ragaszkodtak a tartalom (szeretet) megélése nélkül, míg Jézus a tartalom fontossága mellett foglalt állást meglehetősen karakánul. Ezek fényében nem feltétlenül érzem úgy, hogy elítélendő dolog Szűz Máriával kapcsolatosan a formával (névvel) szemben a tartalmat előtérbe helyezni. Persze nem vagyok tévedhetetlen, simán lehet, hogy ez a gondolatmenet téves: ha nem ért egyet, kérem, írjon nekem ön is! Akkor megyünk előre, ha megbeszéljük a dolgot.
Nemzeti vagy nemzetközi, ami katolikus?
És van még egy érdekes kérdés, amit szintén több olvasóval érintettünk a cikk kapcsán indult levelezésekben. Ezt írta valaki a Nagyboldogasszony név védelmében a cikk kritikájaként: „irodalomtanárként inkább érdekesnek tartom, ahogy a magyar és a nyugati kultúra összefonódik, és ebben szépséget, a néplélek jellemző jegyeit látom, nem pedig azt, hogy „de bazi hülyén hangzik, hogyaszongya Gyümölcsoltó…””
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a magyar katolikusok körében a fent megfogalmazott vélemény az általános, és én kisebbségben vagyok a véleményemmel. De azért hadd írjam le, mit gondolok, nem a meggyőzés szándékával, csak azért, hogy egyszer végiggondoljuk ezt is. Odáig egyet értek a fent idézett kritikával, hogy én is érdekesnek tartom ezeket a névválasztásokat – pont ezért jutott eszembe, hogy erről a témáról írjak egy cikket. A magyar néplélek jellemző jegyeit pedig még érdekesebbnek tartom, hatalmas és roppant értékes lecke volt a témában például a cikkel kapcsolatos levelezés is.
Katolikus családban nőttem fel, de azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy már miért kéne a római katolikus egyháznak, illetve rítusnak a magyar kultúra érdekességeiről és hagyományairól, vagy a magyar néplélek jellemző jegyeiről szólnia. Nem azt mondom, hogy semmi ne szóljon erről a témáról, dehogynem szóljon, nagyon is fontos, hogy szóljon. De számomra kifejezetten bizarr, hogy ennek a szólásnak egyáltalán helyet ad egy olyan szervezet, ami évszázadokig a legnagyobb nemzetközi szervezet volt a világon.
A katolikus szó egyetemeset jelent. A katolikus egyház szertartásai direkt szóról szóra azonosak a világ minden országában. A katolikus egyház annyira nemzetek feletti, hogy a központja egy külön államban van: nem Magyarországon, hanem a Vatikánban, a saját, külön, egyházi államában. A katolikus egyház egyik nemzethez sem tartozik. Az egész vallásnak, a misére járásnak, a rítusok átélésének pont az a lényege, hogy a hívek egy egyetemes imádásba kapcsolódjanak bele, ami pontosan ugyanolyan mindenhol, nemzettől függetlenül. Számomra a katolikus egyház nem a mi - egyébként lenyűgöző - hagyományaink őrizgetésének a helyszíne (kell, hogy legyen), hanem arra szolgál, hogy valami egyetemesbe, valami katolikusba kapcsolódjak be. Ha valaki a magyar hagyományok őrzését fontosnak tartja, és tesz is ezen hagyományok folytatásáért, az tiszteletet érdemel – de vajon miért pont egy nemzetközi szervezeten keresztül akarja ezt megvalósítani?
Nagyon érdekes a Gyertyaszentelő Boldogasszony név mögötti kulturális háttér, de ha már az a neve az egyháznak, hogy római katolikus (nem pedig mondjuk esztergomi magyar), akkor minimum logikus lenne, hogy ezt az ünnepet itthon is rendes nevén nevezzék, mint a világ összes többi országában. Azaz úgy, hogy Jézus bemutatása a templomban.
