A visszatérés előtt álló Pixies új lemezét egy egész generáció várja lábujjhegyen toporogva. Egy videó már kijött, mi meg hozzátettük a kedvenc számainkat.
Kilenc év után jelentetett meg új számot a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legjobb - ha nem a legjobb - zenekara, ami mindenkire hatással volt, aki csak azóta gitárt fogott a kezébe. Mivel a Pixies legutolsó albuma is több mint húsz évvel ezelőtti, érdemes lehet újra átvenni, hogy miért is akkora esemény, hogy jön az új album, és miért olyan fontos az együttes.
Egy zenekar bemutatására nyilván a zenéjük bemutatása a legnyilvánvalóbb módszer, mi most kigyűjtöttük azokat a számaikat, amikkel megszerettük őket. A Pixies életművel persze akkor is bajban lettünk volna, ha csak a legjobb tíz számot kellett volna összeszednünk. Hiába telt el több mint húsz év, ezeknek a számoknak többsége még mindig frissnek hat, mintha egy aktuális előadó játszaná őket.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Francis Black minden idők egyik legjobb dalszerzője. A teljes Pixies életmű majdnem hibátlan, egyedül az utolsó albumuknál, a Trompe le Monde-nál rezeg egy kicsit a léc, de így is sokat elmond, hogy az Alec Eiffelt arról válogattuk be. A Pixies-számokban nyoma sincs erőlködésnek, valójában tök egyszerű ötletekre épülnek, amiket tök jól forgatnak ki, és persze egytől egyig fülbemászóak - ebből a szempontból a Beatleshez is hasonlíthatóak. Bármelyik számot egy-két hallgatás után simán fütyülheti az ember. Mindezek mellett pedig benne van minden, ami az úgynevezett Egyetemes Rockzenéhez kell: torzított gitárok, vad szenvedélyesség, valamennyi őrület. Egy generáció talán legnagyobb zenekara.
Nem szeretnénk nagyon elveszni a részletekben, de annyit mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a Pixies se nagyon születhetett volna meg a Hüsker Dü nevű amerikai zenekar nélkül. A Hüsker Dü második és harmadik albuma alapjaiban forgatta meg a rockzenét: hatalmas tempót diktáltak, nagyon hangosan - a végsőkig mentek. Többek között a Pixies is kellett ahhoz, hogy a Hüsker Dü dühét és szenvedélyességét valahogy megzabolázzák, illetve szélesebb körben is fogyaszthatóvá tegyék. Az 1986-ban megalakult Pixies zenéjében így keveredik az indie rockzene, a zajrock, akadnak benne szörfös részek, ahogy pszichedelikus részek is. Mindezt Francis Black hisztis, zaklatott éneke, és a napokban kilépett Kim Deal vokálja teszi még jobbá.
A Pixies-zel kapcsolatban az egyik leghíresebb történet, hogy a zenéjük annyira megtetszett a Nirvanának, hogy az In Utero című albumukhoz le is szerződtették a producerüket, Steve Albinit. Az itt bemutatott Pixies-számokban szinte minden benne van, amiért a Pixiest szeretni lehet. A Where Is My Mind nem maradhatott ki, mert az egyetlen számuk, amit szinte mindenki ismer - köszönhetően a Harcosok klubjának, aminek ez szólt a végén. A Bone Machine-ban ott van, hogy milyen virgonc is a Pixies, hogy milyen királyul tudtak együtt vokálozni, és hogy az őrület sem állt nagyon távol Francis Blacktől. Az Alec Eiffel pedig bemutatja, hogy a Pixies úgy tudott himnuszszerűséget csinálni, hogy túlzott patetikusság nincs benne.
