Kijött az év legjobban várt albuma, mi pedig megmondjuk, hogy milyen lett.
Néhány nappal ezelőtt, hatalmas felvezetőkampány után a Daft Punk teljes egészében meghallgathatóvá tette az év legjobban várt lemezét, a Random Access Memories-t (ebből a hivatalos megjelenés után sajna csak belehallgatási lehetőség maradt). Azzal, hogy hogy előtte még kihozták a Get Lucky című számot, annyit már biztosan lehetett tudni, hogy a nyár egyik legnagyobb slágere ezen az albumon lesz. De mi még?
A francia együttes eddig nem sokat törte magát lemezekkel, amikor viszont kijöttek valamivel, az majdnem mindig megforgatta a zenei világot. A Homework című első lemezük például menővé tette az elektronikus zenét, és berobbantott egy hullámot olyan előadókkal, mint az Air, a Cassius, vagy a Justice. Amikor pedig 2006-ban turnézni indultak, bebizonyították, hogy elektronikus zenei előadó is adhat hatalmas koncertet.
A Random Access Memories mindössze a negyedik albumuk. Az elsővel, az 1997-es Homeworkkel visszahoztak egy csomó dolgot a nyolcvanas évekből, amit akkoriban mindenki cikinek tartott, és jellegzetes hangzást alakítottak ki - például a vokóderezéssel, amit azóta is rengetegen másolnak. A 2001-es második lemezük, a Discovery tovább repítette a franciákat, ezen hallható az egyik legerősebb albumnyitás a kezdő négy számmal, amibe szinte képtelenség belekötni. Ezenkívül kiadtak még egy lemezt, ami sok izgalmat sajnos nem tartogatott, egy koncertalbumot, és egy filmzenét, amivel szintén nem hagytak különösebb nyomott a popzenében. Ahhoz tehát, hogy Daft Punk szinte intézménnyé váljon, kábé elég volt nekik négy, rohadtul eltalált szám.
Csiklandozza az agyat
Oké, ne kerülgessük a dolgot, mindössze egyetlen dolgot lehet felróni a Daft Punknak (illetve a marketing csapatnak): azt, hogy éppen a Get Lucky-val promózták be a lemezt, ami legjobban elüt az egész Random Access Memories világától. Ezt meghallva ugyanis valószínűleg mindenki egy hatalmas diszkós bulilemezre számított. Ehhez képest viszont maga a teljes album inkább csiklandozza az agyat, minthogy pörgésre bírja a lábakat - annak ellenére is, hogy majdnem minden hangját a diszkó korszakból merítették. Az interjúkban egyébként elmondták, hogy mennyire nem érdekli őket a jelen elektronikus tánczenéje, de még ezek után is nehéz volt eleinte elhinni, hogy nem valami trollverzió került ki - ahogy egyébként a Get Lucky-val ez meg is történt.
Mert mi van a lemezen? Egy csomó sessionzenész feljátszott egy olyan furcsa albumot, amin keveredik a régi, hetvenes éveket idéző diszkó, a jazz-rock, de ugyanúgy megtalálható rajta például a Daft Punk szinte védjegyének számító vokóderezés is. A Daft Punkra mindig jellemző volt az idézgetés, a zenei kalandozás, úgyhogy ezzel nem is okozhattak meglepetést. Ezúttal viszont sokkal messzebb mentek vissza, a diszkó születése környékére, és ez szülte a legtöbb értetlenkedést. Az albumon olyan zenészlegendák is dolgoztak, mint Giorgo Moroder vagy Nile Rodgers a Chic-ből (elvileg már az Around The World-höz is tőlük merítettek), mellettük pedig felbukkan Pharrell Williams, Julian Casablancas a Strokes-ból, és Panda Bear is, azaz Noah Lennox.
Monoton, mégis melegszívű
Panaszkodni viszont nem nagyon lehet. A Random Access Memories ugyanis a Get Lucky-val és a Doin' It Right-tal rögtön teljesíti is a minimum elvárást, amit egy király Daft Punk-lemezzel kapcsolatban támaszthat az ember: van egy hatalmas buliszám, és megvan az Around The Worldöt és a One More Time-ot felidéző, kissé monoton, mégis melegszívű sláger is, amitől egyszerűen jobb felszállni a villamosra, langyos sörbe beleinni, vagy valami őrültséget elkövetni. Miközben pedig az egekbe magasztalt Discovery a második felére majdnem teljesen kifulladt, ez a legújabb lemez viszonylag egységes színvonalat képes végig hozni (sőt, ennek pont a második fele a Beyonddal és a Motherbroaddal valamivel még erősebb is lett).
Az albummal kialakult kapcsolatom legjobban talán a Giorgo by Moroder című számmal szemléltethető. Ez ugyanis minden alkalommal vissza-visszacsábít. A legtöbb esetben hibaként szokás felróni, ha egy számból nem emlékszik semmire az ember. A Giorgóval viszont más a helyzet, mert bár rengeteg hallgatás után sem tudom megmondani, hogy pontosan mi szerepel abban a kilenc perces dalban, mégis úgy emlékszem rá, hogy mindig jól szórakoztam közben. A dallamok kétségtelenül elillannak, de az érzés, hogy valami király dolgot hallottam, mindig megmarad. Annál többet pedig, hogy visszavágyjon a hallgató a zenéhez, aligha akarhat többet egy előadó. Minden eleme ismerős, és olyan jól rakták össze, hogy tökre otthon érzem magam benne.
Saját ösvényt vágott
Az egész Random Access Memories legnagyobb erősségét valószínűleg ez jelenti. Ahogy kissé homályosan, de roppant hangzatosan megfogalmazták a céljukat az első szám címében: újra életet akarnak lehelni a zenébe, amivel szembe is mennek egy csomó trenddel. Elég visszagondolni például Thom Yorke-ra, aki az Atoms for Peace-ben még mindig azzal van elfoglalva, hogy valahogy kivonja az embert az elektronikus számokból. Hogy a Daft Punk nem trollkodásnak szánta-e a negyedik lemezét, azt nem sikerült eldönteni, de legalább megtette magának azt a szívességet, hogy nem a bénácska Skrillexszel és Deadmau5-szal versenyzik, hanem saját ösvényt vágott. Ha nem emiatt lesz baromi nagy egy zenekar, akkor a fene tudja, mitől.
