Nemrég jött ki a Nick Cave and the Bad Seeds legújabb lemeze. Vajon még mindig országúti buli az élet, vagy valami változott?
Hétfőn jött ki a Nick Cave és zenekara, a Bad Seeds legújabb lemeze, a Push the Sky Away, amire persze kíváncsiak voltunk. Vajon még mindig hipnotikusan örvénylik a zene, mint az öt évvel ezelőtti albumon? Vajon még mindig őrült országúti buli az élet, vagy megint változtattak valamit, ahogy általában szoktak, és egy kicsit megint újra kell fogalmazni azt, amit tudtunk róluk? Megpróbáljuk elmondani, nagyjából mi telt a tizenötödik lemeztől, amit az alábbi videón amúgy az elejétől a végétől ön is meghallgathat, és bónuszként még a szövegeket is hozzáolvasgathatja.
Elképesztően vicces, ahogy a Guardian újságírója beszámol első találkozásáról Nick Cave-vel. Az énekes az asztala mögött ücsörög az irodájában, természetesen öltönyben van, ahogy mindig is, de van benne valami, amitől az újságíró úgy érzi magát, mintha állásinterjúra jött volna egy használtautó-kereskedésbe. Tényleg hasonlóan képzeljük el Nick Cave-et, aki lemezein misztikus történeteket mesél, és úgy zenél a Bad Seedsszel, ahogy már csak nagyon kevesen tudnak: van benne valami a rockzene mágikus múltjából.
Utálta a kisvárosi életet
Cave Ausztráliában, egy vidéki kisvárosban nőtt fel. Az apja angolt és matematikát tanított a helyi iskolában, az anyja pedig az iskola könyvtárosa volt. Ahogy a portréban megjegyzik róla, Cave imádta a tájat – ami persze vissza is köszön az utóbbi időben egyre repetitívebb, hömpölygősebb zenéjében –, de utálta a kisvárosi életet. A hetvenes évek elején olyan előadók voltak hatással rá, mint David Bowie, Lou Reed és Iggy Pop, de minden, különösen London vagy New York őrülten távolinak tűnt az alig két és fél ezres városból.
Tizenkét éves korában aztán valami stiklit követ el az iskolában, úgyhogy a szülei elküldik Melbourne-be tanulni. Itt ismerkedik meg a srácokkal, akikkel megalakítja első zenekarát, a nyers és vad zenét játszó Birthday Partyt. A suliban aztán sokat szívatták őket: "Érdekeltek minket a művészetek, de egyáltalán nem foglalkoztunk a sporttal, ezért buziknak könyveltek el minket" - foglalja össze később, de beszámolójából egyáltalán nem úgy tűnik, mintha még most is kísértenék ezek az évek, inkább jó sztorinak fogja fel.
Nincs problémám a drogozással
Az énekes tizenkilenc évesen egy autóbalesetben elveszíti az apját. Ahogy a Guardianban jellemzik, Colin Cave egy igen komoly ember volt, aki hitt abban, hogy a társadalom különböző betegségeire a kultúra lehet a megoldás. Ebből meríthetett aztán a fia is, bár a végzetes napon éppen börtönben ült. Nem sokkal később Cave megbukik a főiskolán, és az együttessel, a Birthday Party-val lelépnek Ausztráliából. Nagyjából ezzel kezdődik Cave vad sztorija, aki az évek során beutazza a fél világot, sokat tartózkodik Londonban, Brazíliában, Berlinben.
Mint minden rendes rockzenész, ő is rákap a piára és a drogokra. Az azóta eltelt évtizedekben volt ideje lejönni minden nagyon károsról, de amikor néhány éve megkérdezték tőle, hogy hiányoznak-e még neki, azért bevallja, hogy persze, néha igen. "Nincs problémám a drogozással, soha nem is volt. Húsz éve még egy junkie voltam." Egy ideje teljesen tiszta, nem is iszik, nem is dohányzik, modell feleségével és ikreikkel élnek viszonylagos csendben. A legújabb lemez borítóján egyébként éppen a felesége szerepel meztelenül, úgyhogy a leszokással együtt a cibészség azért nem veszett ki Cave-ből.
Megkerülhetetlen rocksztárok
A Nick Cave and the Bad Seedset a Birthday Party megszűnése után, 1983-ban alakítják. Eddigi talán leghíresebb dobásuknak a Kylie Minogue-gal közös számuk, a Where the Wild Roses Grow számít. És bár nem nagyon játsszák őket a rádiók, ne legyenek kétségeink, hogy ők valódi, megkerülhetetlen rocksztárok. Cave emellett belekóstolt az írásba és a filmkészítésbe is: egy forgatókönyvéből már forgattak filmet, egy másikból éppen most készítik, emellett pedig sok filmzenét is szerzett már, többek között Az út című Cormac McCarthy adaptációhoz.
Miközben az öt évvel ezelőtti lemezük, a Dig, Lazarus, Dig!!! úgy lüktetett, mintha az országúton nyomulnának Las Vegas felé, és közben önfeledten döntenék magukba a viszkit, addig a Push the Sky Away sokkal visszafogottabb, csendesebb, merengősebb lemez. Viszonylag egyenetlen is lett, egy-két szám inkább csak hangulatfestésben erős, a lemez egészéből kiragadva aligha állna meg a lábán. Szerencsére Nick Cave karizmája még mindig van annyira erős, hogy tovább tudja vezetni az embert a kisebb döccenőkön.
Nem kéne, hogy meglepő legyen, mégis az, hogyan képes Cave még mindig ennyire lazán csinálni mindent. Nyoma sincs erőlködésnek a lemezen, mégis meg tudta őrizni a legfontosabb sajátosságokat. Az ő szájából és a Bad Seeds ősinek tűnő lüktetésével kísérve még az sem hangzik hülyén, hogy Higgs Bozon Blues: ez az a szám, amiben Cave arról fantáziál a nagy forróságban, a magányos országúton pöfögve, hogy Miley Cyrus hogyan fürdőzhet egy medencében. PJ Harvey után azért jobban is megválogathatná a múzsáit.
Ugyanaz másképpen
Cave még évekkel ezelőtt nyilatkozta a Pitchforknak, hogy az egyetlen dolog, amit stúdióba vonuláskor tudnak, hogy a következő album más lesz, mint az előző, és ettől mindenki kellőképpen motivált és izgatott marad. A jelek szerint ezt az elvet nem rúgták fel most sem: az előző lemezről tudatosan kihagyták Warren Ellis hegedűst, akinek most viszont elég nagy szerepet szántak; az előző albumon talán csak egy számban, megbújva szerepelt a zongora, ami itt komolyabb feladott kapott, szóval kétségtelenül Nick Cave-es album született, csak megint egy kicsit másképp.
