Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A rendező a párkapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, darabja mégis ordít az utalásoktól: nem is nézői, szereplői vagyunk.
Azt mondják, Csehovot minden ember szereti, de nem teszik hozzá, hogy ez elsősorban az eleve színházszerető emberekre igaz. Ez azt jelenti, hogy semmiképpen nem Csehov drámával kell kezdeni megkedvelni a színházat, hiszen zsenialitása és közérthetősége ellenére nehéz feldolgozni a színpadon történteket. Csehov sok nagyszerű szerzővel egyetemben remek alapanyagokat gyártott, a sorok között olvasást is közérthetővé tette, de meggyőződésem, hogy még mindig jobb Csehov darabban szerepelni és átélni a sok érzelmet, mint nézni azt. Ez alól az egyedüli kivétel, ha tényleg valami fantasztikusat alkot a rendező és a színészek.
Alföldi Róbert életének második Sirály-rendezése pechére(?) pont nemzetis igazgatóságának utolsó előtti munkája lett, de aki azt képzeli, hogy erre majd durva utalásokat találhat a szombaton bemutatott darabban, az most hoppon marad. Hiszen nincs is szükség durva utalásokra, a darab önmagáért beszél. Így aztán hiába teszi hozzá a rendező, hogy a Sirály már másfél éve szerepel a színház repertoárjában, ez a dráma köztudottan vádirat a tehetségtelenség ellen, értse mindenki ahogy akarja, nem nehéz.
Így aztán Alföldi Sirálya nem is kezdődik el, sőt véget sem ér, csak úgy lezajlik a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán. Az elején a nézők a szereplőknek adják le a kabátjaikat, a végén a színészek visszaadják őket nekik, köszi, kit érdekel, hogy vannak, akik tapsolnának? Pláne mostanában, amikor amúgy is nimbusz övezi a társulat tagjait. Mi, nézők csak arra vagyunk, hogy üljünk, és nézzük ennek a Trepljov (Farkas Dénes) gyereknek az agyszüleményét. Arra vettünk jegyet, nem pedig az anyja, Arkagyina (Básti Juli) ámokfutására a Makány-szerű kosztümben, és pláne nem egy tragikus szerelmi négyszögre, aminek élén egy személyiségzavaros író, Trigorin (Földi Ádám áll) áll.
A Sirály zanzásított története
Trepljov híres színésznő anyjának írt előadással kedveskedik a vidéki birtokon, ahová Arkagyina szeretőjével, a fiatal és sikeres Trigorinnal érkezik. Trepljov múzsája és szerelme, Nyina játssza el a monodrámát, aminek vége szakad, mert kinevetik forradalmi próbálkozásait. Trepljovot nem érti az anyja, pénzt se ad neki, mert csak saját magával van elfoglalva. Nyina szerelmes lesz, és megszökik Trigorinnal, aki nem bír ellenállni a fiatal lánynak, de közben Arkagyinát sem hagyja el egy pillanatra sem. Mása egyre kiábrándultabb és csalódottabb, amiért nem kapja meg Trepljovot, hozzámegy Medvegyenkohoz, és kiirtaná magából a szerelmet, de nem tudja, ezért aztán piál. Trepljov pedig sirályt öl, hogy megértsék, de Dorn doktoron kívül senki nem érti és nem ismeri el. A második felvonásban Nyina az őrület jeleit mutatva, csalódottan, egy halott gyerek (és egy benne még mindig erősen élő szerelem) emlékével meglátogatja ugyan a férfit, de újra el is hagyja. Mindezt már nem tudja feldolgozni az akkorra közepesen sikeressé vált író és öngyilkos lesz.
Pedig az ő történetük sokkal érdekesebb Trepljov darabjánál. Trepljov szerelme és múzsája, Nyina (Tompos Kátya) ebben az előadásban, ha múzsája is, de egy percig sem a szerelme. Tompos legalábbis már az elején elhúzódik tőle, pedig még nem is találkozik a Trigorint játszó, külsőre egy tehetségkutató döntősére hajazó Földivel. A tehetségkutatós kinézetről amúgy nem nagyon tehet, mint ahogy arról sem, hogy éretlen még Trigorin szerepére, viszont megértjük a rendezőt, amiért őt választotta: Alföldi is játszotta már az írót, Földi pedig sokszor már-már a megszólalásig hasonlít a főnökére, kár, hogy ez még korántsem jelenti, hogy jó Trigorin lenne.
Amikor először láttuk, hogy Tompos Kátya játssza Nyinát már sejthető volt, hogy oroszul fog benne beszélni, és nem is tévedtünk, az egész Trepljov drámát eredetiben adja elő a színésznő. Nem válik a valódi darab kárára, igaz eléggé hatásvadász elem, de legalább könnyebben beleéli magát a néző, hogy a sztárszínésznő fia a jó író, Trigorin pedig a rossz. Farkas Dénes játéka amúgy meggyőző: ő az önmagában kételkedő fiú, aki anyai szeretet és viszonzott szerelem híján magányosan pusztul bele a középszerűségbe, ami körülveszi. Legnagyobb rajongója, Mása (Tenki Réka) vállára nem kis feladat nehezedik, mivel nemcsak nyitja az előadást azzal, hogy a rá folyamatosan ácsingózó Medvegyenkóval (Fehér Tibor) elveszi a nézők kabátját, de zárja is azt, amikor monológjában fájdalmáról beszél. Utóbbin annak ellenére is kell még kicsit dolgoznia, hogy az egész darabban az ő játéka a legüdítőbb, teljesen mindegy, hogy rágógumit pukkant, vágyakozó szemekkel néz Trepljovra, vagy épp piásan küldi melegebb éghajlatra Medvegyenkót.
Arkagyina smucig és végletekig hiú, egyáltalán nem anya. Básti Juli színésznője változatos, sok arcú és görcsösen tündöklő, de az, hogy valamiért Udvaros Dorottyát juttatja eszünkbe, nehezen értelmezhető. A színésznő figuráját nem bonyolítja és nem is játssza túl, közben a másodperc törtrésze alatt válik érző anyává az egyetlen olyan pillanatban, amikor négyszemközt beszél a fiával. De ahogy ez az anya megjelenik, úgy tűnik is el azonnal, és Básti már újra Udvaros Dorottya.
Kulka Dorn doktora szinte kívülállóként szemléli a történetet, pedig ő a békebíró, a pszichológus és a szerető egyben, mégsem tolakodik soha a történetbe. Még azt is bátran elhisszük neki, hogy Polina (Nagy Mari) az iránta érzett szerelem – és férje, Samrajev (Szarvas József) elviselhetetlensége – miatt bőgi végig az egész előadást, amúgy zseniálisan. A csehovi elvágyódást Nyina mellett Szorin nagybácsi (Blaskó Péter) képviseli, aki pontosan ugyanúgy szenved húga, a nagy moszkvai színésznő fukar önteltségétől, mint Trepljov. A főpróbán Blaskó néhol hamis a szerepben, bár az összeesései kétségtelenül hatékonyak.
Alföldi nem csehovosította el magát, mint amikor először rendezte a Sirályt. Nem kereste benne az új formákat, a Nemzeti Színházban megrendezett Sirály a szereplők közti hangsúlyra koncentrál. Bár az előadás közel sem tökéletes és fantasztikus, a rendező eléri, amit akart, a szerelmek mind igaziak, a fájdalmak is azok, mégis végig ott van benne a kikacsintás, hogy ennek az egésznek bizony, mi is áldozatai vagyunk.
