Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Jó dolog a cirkusz világa, de inkább csak távolról, néhány órára, kikapcsolni.
Cirkuszfilmet csinálni Fellini Útonja óta nem egyszerű feladat, mégis, akiket vonz ez a téma, azok nyugodtan üljenek be Deák Krisztina legújabb filmjére, az Aglajára. A halállal és fájdalommal teli izgalmas cirkuszéletről ez esetben Aglaja Veterani írt önéletrajzi regényt, de nem tudta feldolgozni a vele történteket és öngyilkos lett 2002-ben. Most e könyv alapján álmodta meg az Aglaja nagyjából pontos forgatókönyvét a rendezőnő.
Máthé Tibor kameráján keresztül talán akkor sem lenne unalmas ez az amúgy 110 perc, ha végig a magasban lógó Ónodi Esztert és a kislányát alakító, szobor szépségű Jávor Babettet kellene nézni, de a történet mellékszereplői is annyira jól játszanak és szépen vannak fényképezve, hogy igazán keménynek kell lenni ahhoz, hogy ne ragadjon magával a történet. A fényképezés mellett leginkább a jó kaszting eredménye is ez, de a vágó, Tuza-Ritter Bernadett is kitett magáért.
Ami gyerekkoromban csillogásnak tűnt a cirkusz világában, az mostanra David Lynch-es rémálommá változott, és ezen nem sokat segít az sem, hogy az első dolog, amit meghallunk a filmben, az a nyúló copf hangja. Ez az amúgy Vietnámból származó világszám, hogy a cirkusz tetején lógjon valaki a saját hajánál fogva, már alapból annyira abszurd, hogy elsikkadnak mellette a történet néhol zavaros érzelmi szálai, és bár a beteg kígyón kívül állatot egyáltalán nem vegzált a rendezőnő, mégis valamennyire hiteles képet kapunk a gyötrelmekkel teli cirkuszi világról.
Noha a fiatal Aglaja, azaz Jávor Babett szemszögéből tisztán látszik ennek a belső világnak a könyörtelensége, mégis, magáról az időközben felcseperedő gyerekről szinte semmi nem derül ki közben, azt leszámítva, hogy félti az anyját, akit van is miért. Az anya szerepét játszó Ónodi Eszter is hálás lehet ezért a szerepért, mert végre mutathat magából igazi dolgokat is, de valószínűleg arról is szó van, hogy maga az írónő is inkább ismerte az anyját, mint önmagát.
Szintén a jó kasztingot dicséri a film egyik legmegrázóbb jelenete, ahol a Flygirl jelenik meg szinte álomképként a tengerparton, de a férfiszereplők amúgy is egytől egyig kitűnőek, különösen Bogdán Zsolt Tangaricája. Kicsit több érzés és kevesebb érzelgősség talán nem ártott volna az Aglajának, de mit számít ez, örüljünk, hogy végre van film, amit meg lehet nézni.
