Galaxisszőnyeg, fenyőtűből készült gördeszka, embernagyságú kaleidoszkóp: ilyen csodák vannak egy tisztességes designhéten, ahol betongyűlölő újságírónk még szép látszóbetonnal is találkozott.
Megint itt az április közepe, úgyhogy Milánóban megint nagy volt a felhajtás az elmúlt napokban, ez a hét volt ugyanis a designhét. Kevés olyan jó dolog van ebben a kaotikus, fülledt, stresszes, szmogos és sznob városban, amit máshol ne találna meg az ember még jobb változatban csak olcsóbban, ám az egyik hamisítatlan milánói szuperség továbbra is a Salone del Mobile nevű bútorkiállítás-designvásár (nem pedig a rántott hús makarónival).
Az alaprendezvényt a Milánóban a vásároknak kijelölt helyen tartják. Ezt úgy hívják, hogy Rho (ott épül most éppen gőzerővel az elvileg két hét múlva nyitó Expo, állítólag és szemlátomást eléggé le vannak maradva vele az olaszok). Na, de a designhét szerencsére remekül sikerült, főleg a hivatalos eseményt kiegészítő, alternatívabb, és a hétköznapi ember számára is érdekessé tett, a szalonon kívüli, azaz Fuorisalone események. Idén is voltunk, és alább olvasható azt a kilenc dolog, ami a legizgalmasabb volt abból, amit két délután alatt sikerült bejárnunk.
1. Egyáltalán nem jön be az a trend, hogy egyre több a csupaszon hagyott, szürke betonfelület a városban, és bosszant, hogy ezt az egészet a kreatív építészet legújabb modern vívmányaként tálalják. Ezért a kollégáim direkt előre szóltak, hogy a milánói designhét egyik magyar kiállítóját mindenképpen keressem fel, az IVANKA nevű magyar cég ugyanis pontosan ebben a műfajban utazik, csak nem tegyünk-egy-ocsmány-betonhasábot-a-HÉV-megállóba színvonalon. Szóval a designhetet terápiás célzattal Ivánka András és Katalin cégének standján kezdtem, ahol különböző textúrákat mutattak be, ráadásul mindegyikhez egy hangot is párosítottak.
Nem túl meglepő módon egyik felület sem az a diktatúrák börtöneinek alagsorát idéző rémség volt, amiből a budapestiek egyre többet kénytelenek tolerálni, szóval a látogatás első nagy tanulsága az volt számomra, hogy a látszóbetont lehet tök jól is csinálni. Csak ez persze nyilván többe kerül, mint amennyit pl. a BKV megengedhet magának, úgyhogy az IVANKA cég rengeteget szállít külföldre, olyan helyekre például, mint Las Vegas. Persze dolgoznak azért otthonra is, a Rudas fürdő felújításában is közreműködtek.
2. Külön kis faluja volt a via Tortona körül kialakított zónában a burkolóanyagoknak, itt találtunk Ivankáéktól nem messze egy olyan házikót, amiben négy embernagyságú kaleidoszkóp volt, hogy abban csodálhassunk meg egy-egy csempemintát. Ha az ember közel állt, simán beledughatta a fejét a kaleidoszkópba, ami semmihez sem hasonlítható élmény. A képösszeállításban fotók is vannak, de ezt le is videóztam, hátha ez kicsit jobban visszaadja, hogy milyen volt.
3. Nálunk mindig is voltak otthon szőnyegek a falon gyerekkoromban. Tizenévesen nem nagyon tetszettek már, amikor húsz évesen elköltöztem otthonról, tök jó érzés volt, hogy végre valami más lehet a falon, aztán kb. a harminc betöltése óta újra vágyok arra, hogy szőnyegek legyenek a falon, de ami igazán tetszik, azt nem tudom kifizetni. Most kiderült, hogy van, aki eszeveszett spórolásra tudna inspirálni: Jan Kath, aki egy német szőnyeggyáros, de persze meg se mertem kérdezni az ott készségeskedő hölgytől, hogy igazából mennyibe kerülnek ezek az egyedi, Katmanduban kézzel csomózott szőnyegek.
Egy ilyen csodát megnézni és megfogni szerintem már a "szinte jobb mint a szex" kategóriát súrolja (vagy valami nagyon nagy baj van velem), de ahogy elnéztem, legalább nem vagyok egyedül: nem csak én ájuldoztam Jan Kath kiállításán, hanem mindenki, aki belépett. Voltak 100%-ig hagyományos minták, voltak direkt koptatottra megcsinált, réginek tűnő szőnyegek, és volt egy tök új kollekció, aminek a darabjai galaxisokat ábrázoltak.
4. A kínaiak nagyon sok pénzt ölnek abba, hogy az emberek fejéből kitörlődjön az az imidzs, hogy ami kínai, az egyenlő az olcsó, rossz minőségű anyagból rosszul kivitelezett, ötlettelen, cserébe legalább túlcsicsázott koppintással. Volt is egy külön kínai pavilon, ahol nem nagyon értettük, hogy mi volt a koncepció azon kívül, hogy Kínából is jön ám világszínvonalú menőség, viszont azonnal adtak egy pohár proseccót és oda lehetett menni egy pulthoz iszogatni. A pult fölött hal alakú lámpácskák voltak, gyönyörűek és nagyon sok, a pult közepén meg egy kis folyó folyt végig. Ahogy ott próbálunk magunkhoz térni, egyszercsak elúszott előttünk a folyóban egy csapat aranyhal. Erről mellesleg nem csak saját fotónk van, a képügynökség profi fotósának is annyira tetszett, hogy lefényképezte.
5. Szintén a kínai pavilonban volt 3-4 embernagyságú installáció, picike házmakettekkel. Leírni nem nagyon lehet őket azon kívül, hogy a fákat pici, száraz virágok szimbolizálták és bonyolult lépcsőrendszer vitt egyik terasztól a másikig. Az egész értelmére nem jöttünk rá, mert nem volt kiírva semmi, készségeskedő hölgyek viszont itt nem voltak, de sikerélmény volt, hogy magamhoz képest egész elfogadható képeket sikerült csinálnom erről az elképesztően szép és apró részletekből felépülő installációról. Lehet, hogy egyszer életnagyságban építenek majd egy ilyet Kínában? Akkor az olyan magas lesz, mint egy felhőkarcoló.
6. A Buru-Buru egy firenzei bútorüzlet, illetve lakberendezőcég, szóval ők nem saját designjaikat árulják, hanem összeszednek mindenhonnan mindent, ami megtetszik nekik, és azt próbálják továbbadni. Mindezt az installáció közepén műfürdőző lánytól tudtuk meg, aki kb. 10 perc alatt meg tudott győzni arról, hogy ha most lenne egy berendeznivaló lakásom meg egy pár millióm, akkor rögtön szaladnék hozzájuk.
7. A korábbi években emlékeim szerint vagy nem volt gyerekbútoros részleg, vagy nem találtuk meg. Hát idén viszont megtaláltuk, mutatok róla 1 db fotót a képösszeállításban. Legyen elég annyi, hogy a gyerekbútorok tervezőihez képest a többi designer ötlettelen, barátságtalan, tehetségtelen kóklernek tűnik.
8. Nem vagyok egy biciklimániás, nem értek különösebben a kerékpárokhoz, de itt a designhéten mindig látok egy-két olyan biciklit, amitől még nekem is könnybe lábad a szemem. Az idei kedvencemet szintén meg lehet nézni a fotók között.
9. És végül meghívást kaptam a Samsung egy eseményére is, ahol a cég által felajánlott ösztöndíjat elnyert tervezőhallgatók mutatták be, mit alkottak meg egy szemeszter alatt. Öt projektet láttunk hét diáktól, és a legmenőbb-legkülönlegesebb egyértelműen a Need-les nevű gördeszka volt. A lényeg az, hogy Davide Barreca tervező valami újrahasznosított anyagban gondolkozott, és azt találta ki, hogy készüljön a gördeszka lehullott fenyőtűből. A végeredmény valami elképesztően jól néz ki, ráadásul van hozzá egy külön közösségi háló is, a mobiltelefonok ugyanis NFC-szenzorral felismerik az egyes deszkákat, és így a tulajdonos saját profilt hozhat létre magának, illetve haverkodhat azokkal, akik szintén vettek egy ilyet. Nyilván kötelező volt a Samsung mobiltechnológiáját valahogy beleépíteni a projektbe, de elég jól sikerült.
