Mikortól van az, hogy jól ellesz a nagyival pár napig, mi meg elmegyünk kettesben? Sajnos elég sokára, ha a pszichológust kérdezzük.
Érthető vágya az anyáknak, akik minden idejüket a kisbabával töltik, hogyha csak egy pár napra is, de elszabaduljanak. Hadd aludjanak addig, míg akarnak, és hadd érezzék, hogy egy kis időre visszakapták régi életüket. És mindkét szülőnek jogos vágya, hogy foglalkozhassanak egy kicsit egymással, ápolhassák a kapcsolatukat, hiszen ők nemcsak szülők, hanem egy pár is. Az igény tehát érthető, de azért legyünk óvatosak, mert a gyerek szempontjait is figyelembe kell venni!
A szülő abban gondolkodik, Zsófika jól ismeri a nagyszüleit, hetente többször találkoznak, imádják egymást, tudható, hogy teljes biztonságban lesz náluk. Akkor miért is ne lehetne ott hagyni néhány napra? Csakhogy nem elég, ha szeretik egymást, a porontynak el kell érnie egy bizonyos érettségi szintet, hogy valóban törés nélkül élje meg ezt az időszakot.
Sokan beszámolnak róla, hogy otthon hagyták (persze a gyerek számára ismerős, szeretett embernél – ez a kiindulási alap) a csemetét, és nem volt semmi balhé, hiszti, nem esett kétségbe a poronty. Csak éppen nem ismerte fel őket, mikor visszajöttek. A babán is látszik ez, és volt, aki már tudott beszélni, és néninek szólította anyukáját. Egyes gyerekek pedig valahogy zavartan viselkedtek, matattak, oda sem figyeltek, hogy megjöttek a szülők, vagy „bepörögtek”. Anya és apa furcsállja: ha olyannál van a gyerek, akivel szeretik egymást, és a felnőtt elmondása szerint remekül érezték magukat, akkor mégis mi történt?
A gyerek két-három éves korára tehető az a fejlődési lépés, mikor egyfelől kialakul az éntudat, másfelől az ún. érzelmi tárgyállandóság, és ez a két dolog fogja őt segíteni abban, hogy ne okozzon neki gondot a szülők távolléte. Az éntudat kialakulását onnan vehetjük észre, hogy használja magára a szót: „én”. Ez azt jelenti, elkülöníti magát a környezetétől, az anyától, hogy már úgy tekint magára, mint különálló személyre. Ez a tudás kell ahhoz, hogy „anya és én két külön ember vagyunk, és anya eltávolodhat, majd visszajöhet, ezt értem”.
Az érzelmi tárgyállandóság kialakulása azt jelenti, hogy a gyerek érzi, anya és a vele való kapcsolat akkor is létezik, ha egy kis ideig távol vannak egymástól. A tárgyállandóság kezdete az, mikor az egyéves baba már tudja, hogy egy szeme elől eltakart tárgy nem tűnt el attól, hogy most éppen nem látja. Ez fejlődik fokozatosan odáig, hogy már az emberi kapcsolat folytonosságát is érzi. Ez Mahler, a fogalom megalkotója szerint a harmadik év során érik be.
Szempont az is, mennyire tud beszélni a gyermek, kifejezni magát: egész más, ha a kisfiúval, kislánnyal meg lehet beszélni, mi a helyzet, el lehet mesélni, hol vannak, és mit csinálnak a szülők, esténként telefonon tartják a kapcsolatot. És nem utolsó sorban ő is meg tudja fogalmazni, ha hiányoznak neki, ha szomorú vagy dühös, amiért „ott hagyták”. Ha vannak szavak rá, egész máshogy dolgozza fel a csemete az élményt, mint mikor még nincs rá lehetősége, hogy kifejezze magát.
És végül: sokkal könnyebb a helyzet, ha van valamiféle fogalma az időről. Így átlátja, mennyit kell még várni, lehet közösen számolni, hányat kell még aludni. Van, aki azzal érvel, mivel a kisbabának nincs időfogalma, tulajdonképpen mindegy, mennyi időre megyünk el. De ugye nem gondoljuk komolyan, hogy eltűnni hetekre voltaképp egyenlő azzal, mintha csak leugrana anya a boltba? Attól még, hogy nem tudja számon tartani az időt, a hiány valós, és hosszabb távollét esetén természetesen nagyobb hiányt szenved a gyerek.
A fentiek bizonyára ijesztőek valakinek, aki úgy érzi, szüksége lenne egy kis kikapcsolódásra, vagy éppen egy munkautazásra, és rettentően hosszúnak tűnik a gyerek három éves koráig várni. Tegyük hozzá az igazság kedvéért, a fenti szempontok az óvatos megközelítést képviselik, arról szólnak, hogy mit vegyünk figyelembe, ha semmiképp nem akarunk bajt okozni. De ez nem jelenti, hogyha valaki előbb megy el egy pár napra, bizonyítottan sérül a gyereke. Közhely, de igaz, hogy a szülő érzi legjobban, mit visel el a gyermeke, és sokszor az embert az intuíciói is segítik az eligazodásban.
Ha megszületik az elhatározás, hogy elmegyünk pár napra, akkor próbáljunk rá odafigyelni, hogy ne tegyük ki felesleges megpróbáltatásnak a csemetét. Ha van rá mód, legyen az otthonában, és oda jöjjön a rokon, barát, gyermekvigyázó, vagy legalábbis számára nagyon ismerős környezetben legyen. Ha például a nagyszülőknél marad egy hétre, szerencsés, ha korábban már egyszer-kétszer ott alszik, és megy érte reggel a szülő (vagy ő maga is ott tölti az éjjelt). Arra is figyeljünk, hogy megmaradjanak a napi rutin elemei. Ha este tejet kap, és közben hallgatja a mesét, akkor biztonságot ad, ha erről tud a nagyi, és ő is így csinálja.
A legfontosabb, hogy csak olyat tegyünk, ami miatt utólag (és közben) nem lesznek álmatlan éjszakáink, mert az nem éri meg.
Cziglán Karolina
pszichológus
