Itt maradtunk mi, szerencsések, akik megtalálhatjuk az ellenőrzőben az egyest. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem hagyjuk egyedül azt, akinek megállt az idő.
Tegnap síelni mentek a gyerekeim. Ők odaértek. Aztán hallgattam a rádiót és sírtam. Sírtam azokért a gyerekekért, akik viszont nem értek haza, a szüleikért, a szeretteikért, és sírtam, mert azon gondolkoztam, hogyan lenne tovább, ha azt látnám az ötpercenként frissített index címlapon, hogy még egy tragédia történt.
Január elsején reggel egy nem fogadott hívásom volt, a legjobb barátnőmtől. Visszahívtam. Belezokogott a telefonba: meghalt Marci. Vele megtörtént. Elvesztett egy gyereket. Megállt az idő.
Péntek éjjel is megállt az idő. Mi itt maradtunk. Itt maradtunk szerencsések, akik láthatjuk azt a mosolyt. Hallhatjuk, hogy: anya. Megtalálhatjuk a padlóra dobva a kupac szennyest. Az ellenőrzőben a leckehiányt. A fél pár vadiúj kesztyűt, aminek elveszett a másik fele. Fojtogat a rettenet, hogy én is lehetnék, aki három napja még veszekedett a gyerekkel, hogy hülyeségeket pakol a bőröndbe a sítúrára. Aki nem mondta neki a buszpályaudvaron, hogy szeretlek. Aki elengedte.
Fojtogat a gondolat, hogy minden másodperc ajándék. Hogy kölcsönbe kaptam őket, az Isten, a sors, a véletlen elveheti őket. Bármikor. Nem vagyunk felkészülve arra, hogy a közelünkben ilyen tragédiák történjenek. Nem tudjuk, mit tegyük. Ez nincs benne az életben. Nincsen fölöslegesebb, megmagyarázhatatlanabb, gonoszabb.
Nincsenek szavaink arra, ami péntek éjjel történt.
Ha ismernek valakit, akinek péntek éjjel megállt az idő, kérem, ne hagyják magára. Az sem baj, ha épp ügyetlenül állunk mellé, de álljunk mellé. Nem tudjuk megjavítani, megoldani, megváltoztatni, megszépíteni a feldolgozhatatlant. De meg tudjuk akadályozni, hogy egyedül maradjon vele, benne.
Egy hívás. Egy üzenet. Egy levél. Egy tál étel. Hogy tudja, mi is gyújtunk egy gyertyát este. Ennyi csak, amit tehetünk, de talán ez is jelenthet valamit.
