Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amíg disznó van, van mit levágni, addig van mit enni is. Ahol ebből él a család, a gyereknek is meg kell tanulni. Álszentség és valódi felháborodás.
Kucu – szögezzük le – mindenképpen kolbászként végezte volna. Ez volt az élete értelme: hogy levágják, és valaki jóllakjon vele; ahogy az összes többi mezőgazdasági haszonnövény és –állat, a szőke búzától a cukin totyogó kiskacsáig, annak köszönheti a létét, hogy az embernek ennie kell.
Kegyetlen, de ez van. Aki ezen sóhajtozik, attól csak annyit kérdeznék: és az ebéd mi volt?
Ennél azért eggyel bonyolultabb ügy az a videó, ami a hétvégén bejárta az egész internetet, nem kis felháborodást keltve állatvédőkben és szülőkben egyaránt. A valójában teljességgel értékelhetetlenné tett, kikockázott képsoron azt lehet leginkább hallani, hogy egy sejthetően óvodáskorú gyerek az apja biztatására ledöf egy disznót.
A rendőrség egyébként már eljárást is indított a Pécs környéki szülők ellen, méghozzá állatkínzás miatt, mivel a törvény szerint, mielőtt ledöfik a disznót, el kellett volna kábítani.
A felháborodásnak viszont pont az állatbarát része nem jött át a kommentekből, amiket kitartóan végigolvastam több cikk alatt is. A legtöbben amiatt jajgattak, hogy a kisgyereket biztatják kegyetlenkedésre a szülei.
Aki vidéken, faluban, kisvárosban vagy tanyán nőtt föl, pontosan tudja, hogy a disznóvágás ott hozzátartozik az élethez, nincs mit sápítozni rajta. Vagyis valaha még hozzátartozott, ma már nem igazán, mert az egy más világ. Ma már, a négyezer forintos repülőjegyek világában senki sem áldozza be a szabadságát a disznótartásért, igaz, anyagilag sem éri már meg igazán.
De aki valami miatt még mindig tart állatot, például, mert tudni szeretné, hogy mivel etették, és milyen gyógyszermaradványok lehetnek a húsban, ami a tányérjára kerül, az pontosan tudja, hogy az állattartás egy más világ. Ami innen, a városból nézve, elképesztően sok áldozatot követel az egész családtól, ott viszont életforma.
Aki állatot tart, az nem utazhat el akármikor, amikor akciós ajánlat érkezik a WizzAir-től vagy a Szállásvadásztól, sőt, leginkább soha nem utazhat el, még az évi egy családi nyaralásra sem. Akinek állata van, az télen, most, a mínusz húszban, meg vasárnap és karácsonykor is, és mindennap kimegy, és etet, itat, almoz. Akinek disznaja van, annak a gumicsizma nem divatkellék, hanem létszükséglet, és alighanem szaros. Akinek állata van, az talicskaszám hordja a trágyát a kert végébe, és már észre sem veszi a szagot, amit áraszt, mert megszokta. A gyerek meg megy vele, és figyel, segít, tanul.
Ahol a család állatot tart, ott a gyereknek is egészen más a kapcsolata az élet dolgaival. Ott nem az iskolában, a tapasztalt testvértől, vagy netpornóból szerzi a gyerek az ismereteit. Ahol állatot tartanak, ott a gyerek segít áthajtani a kandisznót a búgó kocához, végignézik az aktust, hogy biztosak lehessenek benne, megtörtént. Majd 115 nap múlva együtt figyelik, amikor megellik, és találgatják, hogy hány lesz, és annál boldogabbak, minél több. Az meg kisebbfajta tragédiával ér fel, amikor a koca felfalja a saját, életképtelen malacait.
Tavasszal a fél ország hősként ünnepelte a tízéves Miklóst, aki a frissen ellett kisbárányt kiszabadította a burokból. Pedig azért ez is elég durva, ha jobban belegondolunk. Mégis mindenki meghatódott rajta, mert az élet szent.
Nos, vidéken a halál is szent. Igen, a törvény szerint el kellene kábítani a disznót a leölés előtt, a vágóhidakon, a futószalagon ezt meg is teszik. Na, ott nem szent az ölés, hanem ipari. Ezzel szemben vidéken, házaknál a disznóölés az egy ünnep, aminek megvannak a rituáléi. Már a hagyományos nevében is benne van: disznótor. Tort ülnek az állat fölött, elbúcsúznak tőle, nem pedig kivégzik statáriálisan.
Először áldomást isznak rá, ezzel kezdődik minden disznóvágás. Aztán sóhajtanak egy nagyot, menjünk, essünk túl rajta! Mert hát mégiscsak a gazda nevelte azt az állatot hosszú hónapokig, vitte neki a moslékot, trágyázta, vakargatta a füle tövét, meg még tán nevet is adott neki (jellemzően Kucu vagy Dezső). Most viszont beteljesedik a sorsa, hát legyen meg, aminek meg kell lennie!
Egyúttal persze öröm is a disznóvágás, hiszen tele lesz a kamra, éhen már nem halnak a háziak ezen a télen sem.
A tálat, amibe a vér folyik, hagyományosan a gyerek tartja, vagy az asszonyok. Utóbbi esetben a gyerek a disznó farkát fogja, de ki nem hagyná a világért sem a legfontosabb eseményt. A vért megsütik hagymán, ebből lesz a reggeli. Aztán fél-egy napig tart a hús feldolgozása, attól függ, hányat vágnak. Nem dobnak ki semmit, az orrától a farka végéig minden porcikáját felhasználják a disznónak, legfeljebb az állkapocscsontot kapja meg a kutya.
Itt jegyezném meg, hogy a disznónak nem csak karaja, combja és szűzpecsenyéje van, a félreértések elkerülése végett, és mindent megesznek valamilyen formában. A hájat, az agyvelőt és a vesét is.
Nem ragozom tovább, talán már ennyiből is átjött, hogy a disznóvágás az állattartók életének természetes velejárója. Azokban a családokban, ahol disznót tartanak, a gyerek is egészen másképp nő fel, más dolgok veszik körül nap mint nap, mint azokat, akik a Nagykörúton belül születtek, és még óvodába is egy társasház második emeletére jártak.
A disznóvágásban nagyon is benne van az alázat, az élet, és az étel iránti tisztelet, amit a gyerek és felnőtt egyaránt magától értetődőnek tart.
Egy vidéki gyerek, aki otthonosan mozog egy disznóvágáson, elborzadva látná, hogy Budapesten az utcán élnek és alszanak az emberek, mert ő olyat falun nem lát soha. Szerinte az a borzalmas, és nyilván igaza is van.
Hogy állatkínzás-e taglózás nélkül levágni a disznót? Igen. Biztosan. Én azt nem tudom megítélni, gyerekkoromban, mikor még mi is vágtunk, pont így és pont ennyit sivalkodott a disznó, amikor leszúrták. Kolléganőm családjában először kábítottak, de ott is visított a disznó, amikor kivonszolták az ólból, mert a disznó okos állat, és tudja. Persze, azóta nyilván szintet lépett az emberi jóérzés.
Direkt, e miatt a sztori miatt megkérdeztem egy ismerős kisfiút, akik abból élnek, hogy disznót vágnak, és eladják a húst, hogy szokott-e segíteni a szüleinek. Már a kérdést sem értette, hát persze, hogy szokott. Eleinte a bélmosáskor öntötte a vizet bögrével (igen, ez pont az, aminek hangzik, és a bélben pont az van, amire gondolnak, ezt kell makulátlanra tisztítani - mosni, kapargatni -, hogy beletölthessék a kolbászt meg a hurkát, amit aztán jóízűen megeszünk).
Most viszont már, hogy nagy, elmúlt nyolc éves, ő is le tudja vágni a disznót, az apjától tanulta a technikát, és egész nap ott van mellette, mindenben segít. A lánytestvérei meg a konyhában dolgoznak az anyjuk keze alá, és az üst mellett állva sütik a tepertőt, most mi van?
Köszönik, jól vannak, amíg disznó van, van mit levágni, addig van mit enni is.
