Azt soha, hogy ez mással is megesik, és nem a világvége. Inkább valljuk be, hogy nem tudjuk, mit kéne mondanunk, de nagyon sajnáljuk.
A vetélés borzasztó dolog. Megviseli a testet és a lelket. És van még egy ismérve; általában nem beszélünk róla. Egy korábbi cikkben arról írtam, hogy beszéljünk róla, ezáltal kicsit megkönnyebbülhetünk.
A cikkhez érkezett átgondolt, együttérző, sőt, magukat megnyitó, anyázások nélküli hozzászólásokból is látszik, milyen sokak számára fontos a téma.
És ha már arra biztatok mindenkit, hogy beszéljen róla, nem árt a többi embernek is tisztában lennie azzal, hogyan reagálhat, mit mondhat, ha szembe kerül egy olyan nővel, aki már átélte a tragédiát, és igenis beszél róla.
Több, többszöri vetélésen átesett nőt kérdeztem meg arról, hogy nekik mi volt az a mondat, ami segített a feldolgozásban és az újrakezdésben, és mi, ami a legrosszabbul esett. Kicsit speciálisabb eset az övék, mivel – ahogy egyszer az én nőgyógyászom is fogalmazott – egy vetélés lehet véletlen, kettő már aligha. Tehát a megkérdezettek többször is végigélték a tragédiát, és minden egyes vetélésnél meg kellett küzdeniük magukkal és a helyzettel, majd menni tovább az áhított kisbabához vezető, kivizsgálásokkal teli úton.
Negatívumként szinte mindenki példaként említette a dolgok elbagatellizálását, illetve azt, hogy „ilyen bárkivel megesik”.
"Majd a következő sikerül. Ezt gyűlöltem! Meg a fel a fejjel és társaik. Ja, és hogy ez mással is megesik, ez még nem a világvége. Nekem világvége volt."
Olyan is volt, akinek a barátnője azt mondta, hogy a petezsák még szinte nem is terhesség, és az is sokszor elhangzott, hogy ha el akar menni a baba, akkor biztosan jobb is így, mert nem volt életképes, genetikailag hibás volt. Persze biológiailag helytállóak lehetnek ezek a kijelentések, de egy vetélésen frissen átesett nőnek tényleg borzalmas ilyeneket hallani.
"Én sokaktól sokféle vigasztalást kaptam akkoriban. Nem igazán használt a mással is előfordul, vagy a többször már nem fog előfordulni, mert már kétszer megesett, meg a hidd el, semmi baj veled duma."
Azt is fontos megemlíteni, hogy az orvosok hozzáállása is hagyott maga után kívánnivalót; nevezetesen, több nő is elmondta, hogy a többedik vetélés után is csak széttárta kezeit a doktor, és annyit mondott, hogy megesik az ilyen, lesz még magának gyereke! Szerencsére azért vannak ellenpéldák is. Egy nő két középidős babát vesztett el egy év eltéréssel. Ez még súlyosabb megrázkódtatást jelent, mint a terhesség elején elveszíteni a magzatot;
"Középidős babát elveszíteni már abban az értelemben is nehéz, hogy addigra érzi az ember a létét, a súlyát, a mozdulatait. És meg kell birkózni a gondolattal, hogy aki bent van, annak ki is kell jönnie valahogy, ami nem lesz sétagalopp. Szembesülni, találkozni fog az ember a pici testével, meg kell szülnie. És a végén nem felsír, és mi boldogok vagyunk, hanem jön a pokol. Az ember megszűnik létezni, én megszűntem, egy kicsit belehaltam. Az első alkalommal az akkori orvosom, ha nem is látványosan, de sírt. Ez egy sokat jelentő gesztus volt számomra. Velem van, együttérez, tudja..."
Arra a kérdésre, hogy mi vagy ki segített nekik, szinte mindenki a párja, vagy a szűk család támogatását mondta, de olyan is volt, akinek a hit segített továbbcsinálni. A legtöbben a sorstársakkal való beszélgetéseket emelték ki, akik pontosan tudják, min megy keresztül ilyenkor az ember. Különböző családos témájú oldalakon is működnek fórumok, ezek is nagy segítséget nyújthatnak a kitárulkozásban, és a „hogyan tovább-ban” is; a vizsgálatok menetrendjében, orvosválasztásban, stb. Volt, aki az alvást említette, vagy éppen egy főzős tévécsatorna nézését, ami elterelte a figyelmét.
"Csak az idő segített valamennyire, meg a fórum, és hogy elkezdtem bízni benne, hogy a sok kivizsgálás meg F. doktor majd segít rajtunk. És sajnos azóta egy csomó ismerősről kiderült, hogy legalább egy vetélése volt, elképesztően gyakori ez."
És a mondat, amit talán mindenkinek meg kéne szívlelnie;
"Egy barátnőm mondta: "Fogalmam sincs, hogyan érezheted most magad, és min mész keresztül, de tudd, hogy nagyon sajnálom ami történt, és nem tudom, hogy viselkedjek, mit kellene mondanom". Hálás voltam neki, hogy nem kezdett el közhelyekkel dobálózni, és bevallotta, hogy lövése sincs, mit kellene tennie. Ettől olyan emberi volt a dolog, és úgy éreztem, átérzi a veszteségem."
