Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egész fiatalkorunkban azon dolgoztunk, hogy bebizonyítsuk, megállunk a saját lábunkon, aztán anyaként rádöbbenünk, hogy ez óriási öngól.
Mielőtt atomjaira szakadt volna a társadalom, és divatba jött volna a nukleáris család (anya, apa, gyerekek), szóval a romantikus ideáinkban létező nagycsaládok korában még természetes volt, hogy a gyerekekről az anyán kívül a nagyszülők, a nagynénik, és a nagy gyerekek is gondoskodtak, mikor ki ért rá éppen. Nem volt gond, ha el kellett szaladni a gyógyszertárba, nem kellett az anyának magával rángatni a három gyerekét, akik közül kettő még nem tud járni, a harmadik meg lázas, mert egyrészt még nem is volt gyógyszertár, ha pedig volt, akkor elszaladt valaki más a családból, vagy akadt valaki, aki vigyázott a kicsikre, míg az anya szaladt el.
Szerencsések azok a szülők, akik a közelben tudhatnak egy-két stramm és harcra fogható nagyszülőt, rokont vagy barátot (és még egy fedél alatt sem kell lakni vele), mert mindig akad segítség, és nem egyedül kell bénázni, amikor minden a feje tetején áll. Ha mindig is úgy mentek a dolgok, hogy segítenek egymásnak a családtagok, akkor nincs probléma, kérni sem kell, mindenki tudja, hogy mikor kerül rá a sor.
Ha viszont egész fiatalkorunkban azon dolgoztunk, hogy bebizonyítsuk, megállunk a saját lábunkon, akkor anyaként sajnos rá fogunk döbbenni, hogy sikerült az önkéntes önfejberúgás állapotába kormányozni magunkat hosszútávra. Előbb-utóbb ott állunk x számú nyígó kisgyerekkel, minősített esetben autó nélkül, és oldhatunk meg mindent magunk. Esőben, lázasan, dacos gyerekekkel, BKV-val. Innen szép nyerni.
Tapasztalatunk szerint egyébként mindig akadna valaki, aki segít, ha baj van. Nem ez a szűk keresztmetszet. Hanem, hogy kérni kell, és az nagyon nem megy. „Aki hozzászokott, hogy mindent meg tud oldani egyedül, csúnya presztízsveszteségként éli meg, ha mégis segítségért kell kuncsorognia. Inkább beleszakadok, de a férjemen kívül senkinek sem szoktam szólni, ha nem bírom egyedül megoldani a dolgokat. A férjem segít is, amennyire az erejéből és az idejéből telik, de ha neki kell orvoshoz rohangálni a gyerekkel, akkor ki fog dolgozni?”- teszi fel a nagyon is jogos kérdést Rita.
Mannáéknak sem volt egyszerű a helyzet, két pelenkás gyerekkel költöztek az ország másik végébe, természetesen nagyszülők nélkül, ottani baráti kapcsolataik pedig eleinte nyilván nem voltak. Manna egyébként is az az alkat, aki megáll a saját lábán – nem úgy, hanem tényleg. A férje látástól vakulásig dolgozott, az anya pedig a gyerekekről gondoskodott mindennap, 0-24-ben. Nagyobb bajok szerencsére nem érték őket, de azért jöttek sorban a betegségek, térdig érő hó, a magányosan töltött hónapok, vagyis a hétköznapok, ami szépen lassan felőrölte a családi békét. Másfél évvel később úgy döntöttek, nem megy tovább, és hazaköltöztek Manna szülővárosába. Azóta a nő kivirult, nem szorong állandóan, hogy mi lesz, ha véletlenül megbetegszik, vagy bármi történik, mert mindig van, aki beugrik helyette.
Pár hónappal később, amikor már kitisztult a feje, jött rá, hogy mennyire hülye volt. Másfél év alatt egy csomó barátjuk lett, kisgyerekes anyukák is, akiket simán megkérhetett volna időnként, hogy segítsenek. Csak ő inkább beleszakadt, de nem kért. Tulajdonképpen a saját fafejűsége miatt kellett elköltözniük álmaik városából, bravó.
Persze van az az alkat, akinek egyáltalán nem gond ügyesen mozgatni a körülötte lévő embereket. Diának három gyereke van, és gyakorlatilag bárkit befog, ha tennivaló akad. Az anyósán kívül ott vannak a barátnői, akik bármikor elvállalják a gyerekeinek a mozgatását, sőt az ott alvás sem gond, ha Diának éppen más dolga akad. Irigylésre méltó tulajdonság ez, Dia a három gyerekével szabadabb, teljesebb életet él, mint sok egygyermekes szülő, aki nem tudja lepasszolni a feladatokat.
A kérdés adja magát, vajon a sok gyerek hozza ki az emberből ezt a tulajdonságot – vagyis más választása nem lévén, megtanul kérni - , vagy eleve az vállal nagycsaládot, akinek ez nem gond?
Nézzük meg a dolgot egy kicsit a másik oldalról is. Mit szól hozzá, ha valaki a baráti/családi köréből segítséget kér öntől? Ha megteheti, ugye nem mond nemet? Valószínűleg a legtöbb szülő szívesen beugrik, és teljesen természetesnek tartja, hogy ha szükség van rá, vagy úgy praktikus, az összes gyereket elviszi az osztályból a közös programra. Már ahányan beférnek az autóba. Személyes tapasztalatunk szerint egyébként van, akire úgy kell rá beszélni a segítséget, magától eszébe sem jutna kérni. Volt olyan anyuka például, akinek hetekig kellett bizonygatni, hogy nem gond, ne szökjön el minden héten kétszer a munkahelyéről délután kettőkor, amikor én úgyis viszem a többieket ugyanarra a különórára.
És ön?
