Legtöbbször arra figyelünk, minket mi zavar, ahelyett, hogy rájönnénk, neki mi okoz gondot. A meghülyülés csak tünet.
Akinek van gyereke, ismeri az elképesztő élményt: hogy lehetséges, hogy ez az okos, aranyos csemete így viselkedik? Ilyen undok, makacs, értetlen, szófogadatlan...
Azonban, ezek külső értékelések, a poronty fejében nem arról születik döntés, hogy most undokoskodni, makacskodni, rosszalkodni fog. Hanem így tud megoldani egy számára problémás helyzetet.
Például frusztrálja, hogy nem figyelnek rá, és elkezd hangoskodni, vagy nem tud bekapcsolódni más gyerekek játékába, ezért piszkálja őket. A szülőnek az tűnik fel: olyat tesz, amiről pontosan tudja, nem szabad. Vagy ha eddig nem tudta volna, a harmadik rászólásra már tudnia kellene. És mégis folytatja, egyre intenzívebben. Mintha direkt bosszantaná a szülőt.
Olyan is van persze, hogy direkt bosszantja, vagy inkább teszteli, mert ellenőriznie kell a határokat, hogy ami tegnap tiltott volt, ma is az-e. De gyakoribb, hogy azért folytatja, mert a szülői intelem nem jelent megoldást a problémájára. Még a szülő is piszkálja – mert az ő szempontjából így néz ki -, ahelyett, hogy segítene. Van egy alapprobléma, például, hogy unatkozik, kevesli a figyelmet, zavarban van, és olaj a tűzre, hogy még a szülő is veszekszik vele. Persze, hogy egyre feszültebb, és egyre inkább rosszalkodik.
De hogy reagáljon a szülő? Érthető az ő idegessége is, hiszen a csemete olyat csinál, amiről pontosan tudja, hogy nem szabad, és az is – látszólag - hidegen hagyja, hogy a szülő sokszor, nyomatékosan, talán kiabálva szól rá. Esetleg közben megragadja a karjánál, és egy kicsivel erősebbre sikerül a szorítás, mint ami jól esik. És még mindig nem ért a szóból!
Ha utólag, és kívülről ránéz a szülő a helyzetre, láthatja, hogy tulajdonképpen a gyerektől várta a helyzet megoldását, miközben ő, a szülő sem tudta, hogy jöjjenek ki belőle. Azt is könnyű elismerni, hogy ami elsőre, másodikra nem vált be, azt nem érdemes tizedszerre is kipróbálni: például, ha a „maradj már csöndben” hatástalan volt, nem fog egyszer csak elhallgatni a gyermek, éppen, mikor nyolcadikra kéri a szülő.
A legfontosabb annak elengedése, hogy a gyerek értsen meg minket! Nekünk kell megérteni őt. Felnőttként nekünk van nagyobb eszköztárunk egy konfliktushelyzet kezelésére. A gyerek tőlünk tanulja. Ha valaki lemond róla, hogy a csemete egy ilyen feszült helyzetben empatikus legyen vele, azaz értse és érdekelje, hogy ő, a szülő most már borzasztóan ideges, akkor meg fog lepődni, mennyire egyszerű megoldások adódnak. A leghatékonyabb az elterelés, de sokszor az is megesik, hogy valójában azt kérjük a gyerektől, amit addig, de ha nem vagyunk dühösek, ha nem akarjuk erőszakosan átnyomni, hogy „értsd már meg!”, akkor rátalálunk arra a hangnemre, amire hallgat. Hiszen úgy szólunk hozzá, hogy nem harcolunk vele, így ő sem érzi, hogy ellen kell állnia.
Egy családban gyakori szokás volt, hogy beülnek egy kávézóba vagy valahova ebédelni. Az apa azt várta, ahogy egyre idősebb és okosabb a gyerek, meg fogja érteni, hogy ilyen helyen nem rohangálunk, nem rendezzük át a termet. De az ötéves kislánynak unalmas volt a várakozás, míg meg nem jött a limonádé, és intenzív bohóckodásba kezdett, egyre vállalhatatlanabb volt a viselkedése. Az apát először elöntötte a méreg, hogy nem igaz, hogy nem lehet beülni nyugodtan egy üdítőre, nem igaz, hogy nem érti a gyerek, hogy ez nem játszótér, és főleg: nem lehet igaz, hogy nem hallgat rá, az apai szóra.
Aztán eszébe jutott, sokszor lezajlott köztük ez a jelenet, ő egyre erélyesebben próbálta elmagyarázni a gyereknek, megengedhetetlen a viselkedése, a gyerek pedig egyre jobban elrohangált, tologatta a székeket. Úgy döntött, most lemond róla, hogy megértesse nézőpontját, és inkább elkezdte mutogatni, milyen érdekes, hogy az étlapon kis ábrákkal jelzik, melyik ételt milyen ételallergiások fogyaszthatják. Ezt találta hirtelen. Sikerült felkelteni a gyerek kíváncsiságát, és jókedvűen böngésztek együtt, míg megjött a limonádé. Utólag azt mondja az apa, korábban „tiszta hülye volt”, hiszen persze, hogy az unatkozásra nem megoldás, ha sokszor rászól a gyerekre. Ha nem is hülye volt, de tény, hogy inkább figyelt a saját lelkiállapotára, hogy őt mi zavarja, mint hogy mi zavarja a gyereket.
Sok jó példa sorolható: egy kisgyerek nem tudott bekapcsolódni a másik kettő, egymást régebben ismerő játékába, ezért jobb híján kavicsokkal kezdte dobálni őket. Az anyukája épp határozottan rendre utasította volna, de egy szülőtárs találékonyabb volt, és megkérdezte a kisfiút: „figyelj csak, ott van az a nagy kő, azt el tudod találni?”. A gyerek figyelme elterelődött a problémás helyzetről, és vidáman célzott a kőre, később pedig segítettek a szülők, hogy hármas játék alakuljon ki, így ez is megoldódott. Ismét más helyzetben az anya megunta az esti vitákat, mikor egyre ingerültebben mondja a gyereknek: „menj már fogat mosni, hagyd már abba a játékot, annyiszor mondtam már, miért kell minden este húzni az időt”. Egy nyugodt pillanatában úgy fogalmazott, „most megyünk fogat mosni”, és közben finoman terelgette a csemetét. Csak kis különbség, az attitűdben van az igazi eltérés. Nem várta, hogy a gyerek „lássa már be, hogy...”. Azaz nem várta tőle, hogy felvegye az ő felnőtt nézőpontját.
Nem arról van szó, hogy sose várjunk belátást a gyerektől. Hiszen a nevelésnek az is része! De egyfelől vegyük figyelembe a gyerek életkorát, érettségét, másfelől az aktuális lelki állapotát. Amikor valaki frusztrált, nyűgös, nem az a legjobb pillanat, hogy a morális elveinket megértessük vele. Akkor valahogyan a feszültséget kell csökkenteni, és ebben a szülő feladata, hogy segítsen.
Cziglán Karolina
pszichológus
