Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az én szép hobbim nagyjából az olvasás sorsára jutott, kizárólag az éj leple alatt művelhetem, már-már illegalitásban, amikor senki se lát.
Amióta gyerekeim vannak, felhúzott szemöldökkel, enyhén hitetlenkedve nézem azokat a gyerekkönyvekben és játékfilmekben előforduló szituációkat, amelyekben anya regényt olvas a kanapén, amíg a porontyok békésen játszanak a gyerekszobában. A valóságban ugyanis, amióta gyerekeim vannak, tök fölösleges egyáltalán belekezdenem az olvasásba, úgyis fél percen belül megérkezik valaki, hogy éhes, szomjas, segítségre van szüksége, vagy egyszerűen csak figyeljek rá.
Így aztán hamar rájöttem, hogy ha otthoni kikapcsolódásra vágyom, kénytelen vagyok más hobbit kitalálni, olyat, amire nem kell teljes aggyal odafigyelni, így bármikor simán meg lehet szakítani, ha éppen orrot/szájat/feneket kell törölnöm valakinek.
Három hobbit is sikerült találnom, amiben szeretek kísérletezni: a sütés-főzést, a kertészkedést és a scrapbookot. Ez utóbbi röviden annyit tesz, hogy szép papírokat ragasztgatok egymásra tetszőleges sorrendben, festek rá ezt-azt, kidíszítem, fotót ragasztok bele, és a végén lesz egy menő fényképalbumom.
A dolog hasznossága ugyan megkérdőjelezhető, mert ennél sokkal egyszerűbben is lehet fotóalbumot készíteni, igaz, nem olyan szépet, de hát a hobbik ugyebár nem a hasznosságról szólnak, különben senki sem sporthorgászna, vagy építene modellvasutat. Sőt, ha jobban belegondolunk, valójában a haszontalan, de kellemes tevékenységeket nevezzük hagyományosan hobbinak.
A gyakorlása azonban némi akadályba ütközik. Természetesen abban a pillanatban, ahogy előveszem a hobbimhoz szükséges kellékeket, a gyerekeim azonnal szagot fognak, mint a kopó a nedves avarban. Mindegy, hogy milyen nagy ívű projektben voltak éppen, regényt írtak, vagy a Halálcsillagot építették meg LEGO-ból, abbahagyják, ott teremnek, és kórusban követelik, hogy ők is csinálhassák, amit én.
Ez persze nem olyan nagy baj, ha főzésről van szó, végül is mindig jól jön két kukta, aki meghámozza a répát, megolvasztja a vajat, vagy lereszeli a szerecsendiót. A kertben is nagyon hasznos tud lenni két kis segéd, mindig van mit hozni-vinni, ezt-azt kirántani a földből, leszedni vagy lemetszeni. De a scrapbook! Abban segédkezni nagyjából hasonló kategória, mintha biciklizni segítenének, vagy megenni a szilvás gombócot… megható az igyekezet, de az ember jobb szereti az ilyesmit maga csinálni.
Jó, akkor adjak nekik is papírokat, hogy ők is alkothassanak. Szuper, akkor ma sem scrapbookozok, mert ahelyett, hogy a saját projektemmel foglalkoznék, gyerek egynek és gyerek kettőnek segítek fényképet választani, hozzá illő papírt találni, kifundálni a formát és a technikát, majd persze kivitelezni, miközben a speciális eszközeim és anyagaim után olyan magától értetődően nyúlnak, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy használhatják.
Pedig összeállítottam nekik saját alkotócsomagokat is, amivel azt csinálnak, amit akarnak, de az okos gyerekek hamar átláttak a szitán, hogy az azért jóval egyszerűbb, mint amivel én dolgozom, és így nem is kellett nekik többé. Maradtak inkább az én holmimnál, csak segítsek. Gyenge próbálkozásként bevetettem a jolly jokert is, a „nézd meg apádat, mit csinál” dumát, de sajnos pár perc múlva ugyanezzel a szöveggel kaptam vissza őket, csak értelemszerűen az apád helyett az anyád kifejezést használta a férjem. Nyilván neki is dolga volt.
Úgyhogy rövid idő alatt beláttam, hogy az én szép hobbim nagyjából az olvasás sorsára jutott, már-már illegalitásban, kizárólag az éj leple alatt művelhetem, vagy amikor senki se lát.
Önnek van hobbija? Tudja gyakorolni gyerek mellett? És hogy oldja meg? Kommentelje ide!
