Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Érdemes megkérdezni: valójában mivel jár jobban a család, kinek az igényéről van szó? Néha jobb egy laza, kicsit önző anya, mint egy makulátlan.
Nehéz meghúzni a határt a mártírság és a jó értelemben vett áldozathozatal között. Az anyaság elképzelhetetlen áldozatok nélkül. Onnantól kezdve, hogy megszületik a gyerek, bizonyos értelemben állandó szolgálatban van az ember. Sokszor alkalmazkodnia kell a gyerek igényeihez, állapotához, nem pihenhet annyit, amennyit szeretne, nem csinálhatja azt, amihez épp kedve van. Ha valaki nem hoz áldozatot, akkor nem tudja ellátni anyai teendőit.
Igaz ez az apákra is, most mégis az anyákat szólítom meg, mert a mártírkodás sokkal gyakoribb probléma a nőknél. Valószínűleg ez azért van, mert a társadalmi normák inkább a nőktől várják az aktív, szinte állandó jelenlétet a gyerekek életében, így inkább az anyák számára válhat ez nyomasztóvá, és eshetnek túlzásba, csak, hogy megfeleljenek a vélt elvárásoknak.
Mégis, honnan kezdve beszélünk inkább mártírságról, mint egészséges erőfeszítésről? A fő különbséghez ezt a kérdést érdemes feltenni: kinek a szükségletéről van szó? A mártírság jellemzője, hogy túlmegy azon a határon, amit a gyerek igényelne. A cél, hogy meglegyen a tökéletes anyaság látszata, illetve, hogy tiszta legyen az anya lelkiismerete. Tehát a makulátlan kép kialakítása fölébe kerekedik annak, hogy a gyereknek igazából mire is lenne szüksége.
Ez történik, mikor a játszótéren anyuka a gyerek nyomában van, nem hagyja, hogy egyedül is feltalálja magát, közben magában morog azon, milyen lusták azok a szülők, akik megengedik maguknak, hogy leüljenek a padra, és egymással beszélgessenek. A morgás mögött van némi irigység: neki is jól esne leülni, de nem tudja megengedni magának. A mérték a lényeg: nem arról van szó, hogy a másik véglet lenne a helyes, mikor azzal a gyerekkel sem törődik a szülő, aki még nem oldódott fel, aki hívja az anyát, szeretne vele játszani egy kicsit. De ha egymásra talál két-három gyerek, és láthatóan jól megvannak egymás között, nem biztos, hogy a gyerek igényét szolgálja a háttérből terelgető anyuka.
Vannak kevésbé egyértelmű helyzetek, mikor a gyerek látszólag igényli az áldozatot, hosszú távon mégis azzal jár jól, ha nemet mond a szülő. Egyik gyerek sem választja, hogy most akkor nyugodtan olvashasson anyuka egy órát, ahelyett, hogy vele foglalkozna. Mégis, az anya, aki megadja (ha kell, kiharcolja) magának azokat az időket, amik csak az övéi, utána türelmesebb, kipihentebb lesz, jobban tud reagálni feszült helyzetekben.
A mártírsághoz kell az egyén hajlama, de gyakran a külvilág is „segít”. Ha valaki érzékeny erre, veheti számonkérésnek, hogy a kisgyerekes anyáktól jellemzően meg szokás kérdezni találkozáskor: „Nahát, és ki van a gyerekkel?” Mintha az lenne a kiindulópont, hogy neki kellene mindig vele lenni, és csodálkozásra ad okot, ha csak úgy, szabadon jár-kel, gyerek nélkül. Ez persze nem feltétlenül rossz szándékú kérdés, lehet mögötte valódi érdeklődés, hogy hogyan oldja meg a gyermekfelügyeletet, mi több, lehet elismerés is benne. De akiben eleve van egy kis lelkiismeret furdalás, könnyen hallhat ki számonkérést, rosszallást belőle.
Egy sópincében volt gyerekek számára kialakított rész, mellette egy külön szoba csak felnőtteknek. A kis kétéves folyton át akart menni a felnőtt részbe, és miután szökési kísérletei párszor sikeresek voltak, a hely dolgozója felhívta az anyuka figyelmét, hogy „Tessék lefoglalni, olvasson neki mesét!”. Kedvesen szólt, biztosan jót is akart, de ebben benne van az, hogy nem jogos igény anyuka részéről, hogy akár ő is pihenhessen, lefekhessen egy ágyra és olvashasson vagy relaxálhasson egy keveset. Onnan is megközelíthetnénk a kérdést, hogy a szobákat alakítjuk ki úgy, ne tudjon átmenni a gyerek, így nyugodtan pihenhessen a szülő is.
Mindig rendelkezésre állni lehetetlen, nem így működik a pszichénk, a testünk sem. Még a legnehezebb foglalkozásoknál, ahol éjszakai ügyelet van, ott is véget ér egyszer a műszak, és akkor tudhatja az ember, most bármi történjék, őt békén fogják hagyni. Az anyaság más, ott nincs ez a „bármi történjék”: ha baj van, váratlan vészhelyzet, akkor persze vége a pihenőnek. De legalább legyen pihenő, amivel vészhelyzeten kívüli időkben élhet az anya!
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a mártír anya nem csak a saját, így közvetetten a gyerek életét keseríti meg – hiszen állandóan feszült idegállapotban van –, hanem a párkapcsolatát is tönkreteszi. Aki magának nem ad pihenőt, általában a párkapcsolatának sem adja meg a kétszemélyes, közös időt.
Van anya, aki azzal büszkélkedik, miközben két és féléves a gyereke, hogy még sosem bízta másra, mindig ő vagy az apa, vagy ketten együtt vannak vele. Vajon így hogyan élnek át örömteli, közös élményeket: olyanokat, amik csak róluk szólnak, nem pedig a csemetére való vigyázásról? Sok apa nem mer hangot adni az igényeinek, hogy most már jó lenne egy kétszemélyes, meghitt vacsora, hiszen az ő párja olyan jóságos és önfeláldozó, hogy maga is elhiszi, önzés lenne ilyen kéréssel előállni.
Mindig érdemes megkérdezni: valójában mivel jár jobban a család, kinek az igényéről van szó. Néha jobb egy laza, kicsit önző anya, mint egy makulátlan.
Cziglán Karolina
pszichológus
