A pónik ostobák, Thomas mozdonyai kirekesztők, Tom és Jerry pedig egyfolytában veszekszik. Persze léteznek normális értékeket közvetítő rajzfilmek is.
Bizonyos mesék, mint például a japán Totoró vagy a skandináv Múmin első nézésre kicsit furcsának tűnhetnek, de ha utánanézünk, nem csak az látszik, hogy mindkettő hatalmas rajongótáborral rendelkezik, de az is egyértelmű, hogy a megfelelő animációs film hatalmas hatást képes gyakorolni nem csak gyerekekre, de felnőttekre is, és ez bizony eléggé megkönnyíti a meseválasztás folyamatát. Mert ugye az lenne a legjobb, ha minél többször együtt néznénk a tévét, a videót, de legalább minden mesének utánajárnánk, hogy megfelel-e az értékrendünknek, mielőtt leültetjük elé a gyereket.
Totoróval kapcsolatban bármikor vállaljuk a kezességet, de a Muminokról kevesebbet tudunk, pedig most hétvégén, november 22-én még Muminfesztivál is lesz az Erőműben. A Wikipédiás oldal szerint a kicsit vizilovakra hasonlító, bájosan bumfordi Muminok egyik legfontosabb jellemzője a másság elfogadása és az emberi természet gyengeségeinek bemutatása, márpedig ezekből az értékekből mintha erős hiány lenne mostanában mifelénk.
Sajnos mivel a hazai szülői egyesületek érdekképviselete nem különösebben erős, és a nevelés, mint téma nem élvez különösebb prioritást a sajtóban, magyarul: nincs komoly irodalma a „megfelelő” rajzfilmeknek.
Találtunk ugyan egy kutatási összefoglalót, de az népszerűsítésre kevéssé használható. Angol nyelven rendszeresek viszont a toplisták, a mit tanultunk a rajzfilmekből összeállítások, sőt, még konkrét oktatási segédanyagot is találtunk, amely a Totoró családi értékeit dolgozza fel.
Bár ártalmatlannak tűnnek, a gyerekek által nézett rajz- és élőszereplős filmek igenis a szocializáció részei és érdemes őket komolyan venni. Persze csak akkor, ha fontos, milyen ember lesz a kiskorúból.
A felnőtt népesség nagy részének fogalma sincs róla, miért is lett olyan ember, amilyen. Szoktak hivatkozni a szülőkre, hogy azok mondták, meg a tanárokra is, hogy ők meg tanították, de a szakemberek szerint sokkal nagyobb hatása van azoknak a dolgoknak, amiket nem direkt módon plántáltak belénk.
Életünk során mérhetetlen mennyiségű ki nem mondott elvárással, mintával találkozunk, amelyeknek igen nehéz ellenállni. Alaposan sarkítva: hiába mondja apuka, hogy nem szabad drogozni, ha ő maga képtelen létezni a napi doboz cigi és üveg bor nélkül. Vagy példálózik az irodalomtanár Nyilas Misi csodálatos ártatlanságának értékességével, ha rendszeresen megszégyeníti az osztály leggyengébb tanulóját.
Az emberek mellett a mostani gyerekeket már jelentősen befolyásolják az általuk látott filmek is, különösen a magyar 4-14 éveseket, akik a legtöbbet tévéznek Európában, napi 160 percet, ráadásul leginkább felnőtt nélkül, egyedül. Így a szülőknek általában fogalmuk sincs róla, milyen mintát lát a gyerek képernyőn, pedig még a legnépszerűbb mesékben is gyakoriak az ostoba, erőszakos, kirekesztő elemek.
És nem csak az agyatlanul kaszabolós ZS kategóriás rajzfilmekre kell gondolni, néha még a nagy klasszikusok sem feltétlenül azokat az értékeket közvetítik, amivel családilag azonosulni szeretnénk. Thomas (a 20. század első felének Angliájából származó) kalandjaiban például kevés nézőnek tűnik fel, a mozdonyok milyen megvetéssel beszélnek a vagonokról, egyértelműen alacsonyabbrendűnek tekintik őket.
Az én kicsi pónim szereplői annyira hiszékenyek és buták, hogy szinte könyörögnek a szivatásért, szerencsére egyik ellenségük sem az eszéről híres, így mindig sikerül valahogy győzniük. Barbie és barátai pompásan hozzák az összes szőkenős elvárást, a Tom és Jerry pedig semmi másról nem szól, mint a civakodásról (ami nyilván fontos eleme amúgy például minden testvérkapcsolatnak).
Hogy miből tanul értelmes dolgokat és esetleg még némi tisztességet is a gyerek, az nyilván korosztályonként változik. A saját körös bevizsgálást nem nagyon lehet megúszni, még a tökéletesen veszélytelennek látszó, klasszikus Kisvakondban is akadnak olyan részek, például az LSD-s és a nyusziszülős, amik sokaknál kiverték a biztosítékot. Az általános értelmiségi előítéletek ellenére a hercegnős meséket kell sem kell leírni, a lázadó KisKirálylány a legjobb bizonyíték rá, hogy a kékvérűek közt is akadnak érdekes emberek.
