Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Harag, irigység, szomorúság és gyász - a meddőséggel küzdők ezekkel a démonokkal is küzdenek. De hogyan lehet megküzdeni velük?
"Ne görcsölj rá! Maradj pozitív! Ne add fel a reményt! Higgy a sikerben! Ne gondolj rá ennyit! Legyél kiegyensúlyozott és stresszmentes, és akkor biztosan jönni fog a baba!" Ezekkel szokás traktálni a meddőségi kivizsgálás és mesterséges megtermékenyítő kezelések alatt álló párokat és nőket. És persze ezek nem mind feltétlenül hülyeségek, hiszen mi lenne annál jobb, mint pozitívnak maradni, és mosolyogva, a sikerben való töretlen hittel lendülni túl a nehézségeken. Ugyanakkor a fogantatási nehézségek és a meddőségi kezelések olyan nehéz érzéseket is mozgósítanak, amelyekről nem biztos, hogy mindig merünk beszélni, pedig teljesen normálisak.
Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy mérgelődni és irigykedni kell, mert az vezet eredményre. Ugyanakkor a negatív érzéseken nem úgy lehet túllépni, ha letagadjuk, és egy bátor műmosollyal elkendőzzük őket, hanem úgy, ha megéljük, megengedjük magunknak, hagyunk nekik időt és teret, átdolgozzuk.
Összeszedtük, mi az, amit meddő nőként teljesen normális érezni, és mihez kezdjünk vele.
1. Harag
Az teljesen normális, ha ön haragszik, hajlamosak vagyunk ugyanis mérgesek lenni, ha valami nem úgy működik, ahogyan kéne. Például a kávéautomatába bedobtuk a pénzt, az pedig elnyelte és semmit sem adott. Vagy várjuk a menetrend szerinti vonatot, és az még fél órával később sincs ott. A frusztráció, csalódottság, düh szokványos érzés az ilyen esetekben, ugyanakkor személyiségünktől, beállítódásainktól függ, hogy kire leszünk dühösek és azt hogyan fejezzük ki.
Vannak, akik hajlamosak magukra haragudni: hogy lehetek megint ilyen lúzer, hogy pont az én pénzemet nyeli el. Vannak, akik a negatív eseményeket a sorsnak, a rendszernek tulajdonítják – ők jó eséllyel a vasúttársaságra, az országra, az időjárásra vagy a sorsra lesznek dühösek. A harmadik csoport az, akik ilyenkor inkább más embereket hibáztatnak: a kávéautomata-szerelőt, a kollégát, akivel már megtörtént ez, de nem tudott volna kitenni egy cetlit a gépre, a vonatjegy-árusító hölgyet. És van, aki csak magában dohog, és olyan is, aki ököllel üti az automatát, és aki a kalauzzal kiabál.
A fogantatás sikertelensége esetén hasonló a helyzet: dühösek vagyunk, mert nem megy. A dühünk irányulhat saját magunk felé, az orvosok felé, a nővérek felé, a szüleink, a kisgyermekes barátnőink, a sors, isten, vagy a férjünk irányába. Arra érdemes figyelnünk, hogy kire irányul a haragunk és hogyan töltjük ki az illetőn: lehet, hogy csak úgy általánosságban mérgesek vagyunk, mert nem sikerült a lombik, és ezt rázúdítjuk az első szembejövőre – például a párunkra vagy az orvosunkra. Tényleg hibás az illető? Tudatosan tett valamit a kudarcunkért? Megérdemli, hogy kiabáljunk vele?
Ha nem tudunk mit kezdeni a bennünk lévő haraggal, a legjobb terápia a sport: a (nem versenyszerű, csak hétköznapi) mozgás ugyanis már önmagában növeli a termékenységet, és csökkenti a feszültséget is. Ha nem vagyunk biztosak abban, milyen mozgásformát választhatunk, konzultáljunk orvosunkkal. Különbözőek vagyunk abban a tekintetben, kinek mi segít: relaxációs technikák vagy éppen hangos zenére tombolás és párnába üvöltés otthon.
2. Szomorúság, gyász
A meddőség a szakemberek szerint úgynevezett jogfosztott gyász. Gyász, mert minden hónapban meg kell gyászolnunk az abban a ciklusban meg nem fogant kisbabát, és ha megtermékenyült, de meg nem tapadt embrióink, vagy akár vetéléseink voltak, akkor azokat a kis sejtcsomókat, akikből már nem lesz felnőtt ember. A külvilág ezt nehezen érti meg: mit lehet gyászolni az ultrahangon látott két szép tüszőn? Ugyanakkor könnyen lehet, hogy amikor megláttuk, elfogott az az érzés, hogy majd ebből növekszik két kisbabánk, és abban a hónapban már csak rémülten, de izgatottan gondolkodtunk azon, vajon elbírnánk-e ikrekkel.
Az „elképzelt gyermek” elvesztése azért is nehezen megfogalmazható érzés, mert többnyire idealizáljuk ilyenkor a vágyott csemetét: nem annyira a dackorszak őrjöngései, a fogzás miatt heteken át ébren töltött éjszakák, a szoptatás körüli mellgyulladás és a hasfájós, órákig tartó üvöltés jár az eszünkben, vagy ha igen, ezeket elhessegetve inkább puha, illatos, csendben szuszogó babafejecskékre asszociálunk. Ami szintén része a gyermekvállalásnak, de egy ideálképtől még nehezebb elbúcsúzni. Még nehezebb a helyzet, ha pozitív teszt után, a későbbi hetekben veszítjük el a kisbabát, hiszen minden héttel egyre inkább embernek látjuk őt, láttuk a szívverését az ultrahangon, neveken gondolkodtunk.
Ezt a gyászt meg kell élni és időt kell hagyni rá, nem szabad rá legyinteni. Vagyis sírjuk nyugodtan, egyedül is, de olyanok vállán is, akik megengedik ezt és megértőek velünk. Jó, ha meg tudjuk osztani az érzéseinket olyanokkal, akik hasonló cipőben jártak vagy járnak, akár támogató pszichoterápiás csoportban, akár netes fórumokon. Pszichoterápiában alkalmazott gyászfeldolgozó technika a levélírás: vagyis írhatunk egy rövid kis levelet a meg nem tapadt vagy elvesztett embriónak, leírva benne, milyen érzéseket keltett bennünk megjelenése (Örömöt? Megkönnyebbülést? Egy kis félelmet is?) és milyet az elveszítése. A levélírás nehéz feladat, és közben biztosan csak szomorúbbak leszünk, de utána könnyebb továbblépni.
3. Irigység
Előbb vagy utóbb hemzsegni fognak körülöttünk a terhes nők, sőt, némelyik ahelyett, hogy örülne, állandóan rinyálni fog: reggelente hányingere van, dagad a lába, fáj a szülés, fáj a szoptatás, hasfájós a baba, ésatöbbi, ahelyett, hogy boldogságban úsznának. Még nehezebb, ha úgy egyébként szeretjük az illetőt, jó barátnőnk vagy családtagunk, csak valahogy mégsem tudunk neki örülni olyan felhőtlenül.
Az irigység várható és természetes érzés, nem kell, hogy bűntudatot érezzünk miatta. Nem mindegy ugyanakkor, hogy mit kezdünk vele: ha a bűntudattól vezérelve inkább megpróbálunk megfeledkezni az illető létezéséről is, akkor beáldozhatunk egy addig működő családi vagy baráti kapcsolatot. Nem kell magunkra erőltetett mosollyal érkezni babanézőbe, nyugodtan megmondhatjuk az illetőnek, hogy „nagyon örülök neked, de magam miatt meg szomorkodom”. Ugyanakkor ha épp olyan szakaszban vagyunk, hogy el sem bírjuk viselni a babanézés gondolatát sem, adjunk magunknak egy kis időt. Mondjuk meg a barátnőnknek, hogy nagyon szeretjük őt, de most nehéz időszakon megyünk keresztül, és inkább majd egy kicsit később jönnénk – az élet hullámzó, lesz olyan hét, amikor rá sem bírunk nézni egy bébire, és lesz olyan, amikor szívesen megfogdosnánk valaki másét is.
4. Kívülállóság érzése
A problémával küszködő embert időnként elfogja az az érzés, hogy rajta kívül mindenki más jól van: amikor el volt törve a lábam és nyomorultan ugrabugráltam a járógipsszel, az egész város vígan szaladgált és biciklizett körülöttem. A kívülállóság, izoláció érzése, az, hogy nem olyanok vagyunk, mint a többiek, nagyon fájdalmas lehet. Evolúciós eredete is van annak, hogy nehezen éljük meg, ha nem tartozunk a csoporthoz, az őskorban ugyanis a túlélés múlhatott azon, hogy csoporttag-e valaki vagy magányos kirekesztett.
Az érzés érhető és elfogadható, ugyanakkor nem árt tisztában lenni vele, hogy a tények és statisztikák szerint nagyon is sokan vagyunk (leendő) lombikos anyák. A legjobb megoldás tehát, ha megkeressük a többieket. Sokan félnek ettől, mert attól tartanak, a saját szenvedésük mellett még majd mások terheit is a nyakukba kell venni, a tapasztalat azonban ellentétes ezzel: a nehéz érzések megosztása felszabadító hatású.
5. Önvádlás, önbizalomcsökkenés
Önmagunk hibáztatása könnyen adódik, ha velünk van valami baj – biztosan mi tehetünk a rossz hormoneredményekről, vagy az elzáródott petevezetékről. Már ez az érvelés is kissé sántít, ugyanakkor meglepő módon még azok a nők is hajlamosak magukat hibáztatni, ahol a pár férfi tagjának van a termékenységet rontó egészségügyi problémája. Ennek az eredete részben a meddőség évezredes társadalmi megítéléséből adódik: elődeink sokáig még azt sem tudták, hogy a gyermek fogantatásához a férfi nemi szervek ép funkciója is szükséges (komolyan), és később is igen sokáig a nő volt a „meddő”, ha egy párnak nem született gyereke.
Néhány országban még ma is ez a közvélekedés: egyes mohamedán és egyes afrikai országokban a férfi meddőség fogalmát a laikus nép nem is ismeri, ha egy párnak nem születik gyereke, akkor a meddő nőt megtartják ugyan házvezetőnőnek, de mellé új feleség(ek)et keresnek, vagy elüldözik esetleg boszorkánynak titulálják. Ugyan a nyugati kultúrában ma már nem kell a boszorkányság vádjával küzdenünk, még mindig nagyon mélyen gyökerezik bennünk a hiedelem, hogy így vagy úgy, de a nő a „ludas”, ráadásul bárkinél van a probléma, mindig a nőnek jutnak a nehezebb és invazívabb vizsgálatok és kezelések.
Az önvádlástól nehéz megszabadulni – fogadjuk el az érzést, de ügyelünk rá, hogy ne emésszen fel minket. Emlékeztessük magunkat a tényekre, gondoljuk át, valóban felelősek vagyunk-e a problémáért? Valószínűleg nem. Ha esetleg mégis igen – mert például extrém túlsúlyunk van, láncdohányzunk, ami csökkenti a termékenységet, akkor próbáljunk változtatni, és ha nem megy egyedül, keressünk hozzá segítséget. Ma már léteznek pszichoterápiás technikák, életmódprogramok, személyi edzők, dietetikusok – nem kell egyedül gyötrődni, keressük meg a hozzánk passzoló módszert, segítséget. Keressünk olyan területeket az életünkben, ahol kibontakozhatunk, ahol büszkék lehetünk magunkra, bármi is az: tanuljunk új dolgokat vagy váljunk profivá rég tanult területeken, öltözködjünk kreatívan, nézzünk ki gyönyörűen, keressünk sok pénzt, főzzünk gasztrobloggerhez méltó ebédeket vagy nagyanyánknál is jobb sütiket. És persze a szokásos tanács: nem kell egyedül csinálni, keressünk támogató csoportot vagy szakember segítségét.
