Nincs önismereti vonatkozása, ha kiborult, mert a gyerek majdnem leesett a hatodikról. Az viszont megér egy kis töprengést, ha akkor is üvölt, ha nincs dráma.
A szülők általában ismerik az intést: illik következetesnek lenni, ugyanakkor empatikusnak, legyen a nevelés gyerekcentrikus, és még sorolhatnánk a sok ajánlást. És amikor ott egy valós helyzet, akkor egyáltalán nem biztos, hogy képes az ember a szeme előtt lebegő célok szerint cselekedni.
Miért nem? Először is azért nem, mert ezek az elvek még nem vezetnek el a konkrét megoldáshoz, vagyis, hogy mit kell tenned az adott helyzetben, hogy empatikus, ugyanakkor következetes szülő legyél.
Másodszor: lehet, hogy következetes vagyok, és ugyanúgy reagálok, mint múltkor, és ami legutóbb használt, most nem működik. Ilyenkor kétségbeesik az ember. Pedig csak fáradtabb a gyerek, ezért nem működik ugyanaz, és nem működne semmi. Fáradt, de nem akar aludni, mert nem akar kimaradni a hétköznap forgatagából, az élményekből, és ennek feszültségébe már bele is lovalta magát, tehát mindegy, mit tesz a szülő. Csak elviselni kell, és nem megkérdőjelezni a saját kompetenciáját. Nincs minden helyzetre megoldás. Legalábbis olyan nincs, amivel csettintésre jó hangulatot, nyugodt légkört lehetne teremteni.
Ha el is fogadja az ember, hogy nem mindenható, még akkor is sok helyzet kínos, bűntudatot keltő kérdőjeleket hagy maga után. Ha őszinte az ember magával, be kell látnia, sok esetben nem a nevelési elvei, legmélyebb meggyőződése, de nem is a gyermekre hangolódásból származó intuitív sugallata alapján cselekedett.
Különösen akkor érdemes elgondolkodnunk magunkon, ha valami indulatossá tesz, ha nem voltunk magunknak rokonszenvesek az adott helyzetben. Ha az lendített ki a lelki nyugalmunkból, hogy a gyerek majdnem leesett a hatodik emeletről, annak nincs különösebb önismereti vonatkozása. De ha nem történt semmi jelentős dolog, mégis üvöltöttünk, az megér egy pár perc töprengést.
Amikor a bizonytalanság okoz feszültséget
A gyermeknevelésben sokkal több a bizonytalan helyzet, mint az egyértelmű. A legtöbb helyzet kétértelmű: kell-e ezt most tiltani, szóvá kell-e tenni. Van, aki arról számol be, frusztrálja, hogy anyaként a gyermek nagyon sok megnyilvánulására tiltással reagál, legalábbis érzése szerint. És gyakran őrlődik, kell-e most rászólni a gyerekre, mert tulajdonképpen nem szerencsés, hogy azt csinálja, amit, de nem is egyértelműen káros.
Például, kell-e leállítani, ha nyomkodja a laptopot? Jó lenne, ha nem tenné, mert ha rosszul nyúl hozzá, akár tönkre is mehet. Ugyanakkor önmagában attól, hogy hozzányúl, nem fog tönkremenni. Észrevette, hogy ilyen helyzetben hajlamos ingerültebben reagálni, mint egyértelműen problémás helyzetekben. Az ok valószínűleg az, hogy a reakcióban benne van a bizonytalanság keltette feszültség. Mintha ezt mondaná „hagyd már abba, hogy ne kelljen elviselnem ezt a bizonytalanságot!”
És mennyi ilyen élménye lehet bárkinek! A sírva „hisztiző” gyereket leteremteni kell, hogy így nem viselkedünk, vagy elfogadni, hogy túlingerlődött, és hagyni, hadd csinálja, miközben hazasietünk vele? Ha mindent egyedül akar megcsinálni a gyerek, mindig szabad terepet kapjon, vagy ha nagyon lassítja a programot, szigorúan határt szabjunk, mondván: nem, most én adom rád a cipőd? Tele van ilyesfajta kérdésekkel a nevelés, és néha épp ezek miatt dühös a szülő, hogy már megint azt kell átélnie: bizonytalan, nem tudja, mi a jó megoldás.
Ez a gyerek rosszindulatú!
Állítólag a kutyák és a macskák azért nincsenek jóban, mert ugyanaz a jel ellentéteset jelent a két fajnál. A kutya akkor csóválja a farkát, ha jókedvű, a macska, ha ideges. Na persze gyerek és felnőtt nem ennyire ellentétes, de az bizony előfordul, hogy a gyermek tesz valamit, aminek nagyon kellemetlen, sőt, ellenséges jelentése lenne a felnőtt szótár szerint.
Mondjuk, belecsíp a gyerek a felnőttbe, és tegyük fel, ezt még józanul reagálja le anya vagy apa, mert belátja, nem tudja pontosan a kétéves, mit érez a másik. De mikor azt mondja „ezt ne csináld, ez fáj” vagy egyszerűen csak feljajdul, és erre felhőtlen, boldog kacaj a válasz, akkor érthető, hogy keletkezik némi rosszérzés a felnőttben. Vagy akár felmerül: lehet, hogy valami komoly baj van a kapcsolatunkkal? Vagy a gyerekkel?
Amellett, hogy néha épp az ellenkezője lepi meg az embert, hogy milyen okosan, kedvesen reagál a gyermek, elkerülhetetlen, hogy efféle, zavarba ejtő élményeket is tapasztaljon. Ez is kiválthat túlzó reakciókat. És ha jobban megnézzük, ennek mélyén is bizonytalanság lapul. „Minden rendben van-e, vagy valamit nagyon elszúrtam? Egyáltalán alkalmas vagyok szülőnek? Lehet, velem is baj van, ha a gyerekem így viselkedik?” – ezek a kimondatlan kérdések lapulhatnak a kellemetlen érzések mögött.
Mi a megoldás? Az első lépés reflektálni arra, mi is rejlik az ingerültség mögött. Ezek nem fogalmazódnak meg maguktól, utánuk kell gondolni. Miért épp emiatt lettem ideges? Mitől félek ilyenkor? Érdemes feltenni ezeket a kérdéseket.
És ha van válasz, nem árt beszélgetni valaki olyannal, aki segíti az embert a realitáshoz közelíteni, azaz helyére teszi, ha irracionális, túlzott az aggodalom. Legjobb, ha ez a szülőtárs, különösen, ha jó a kapcsolat, mindketten valóban részt vesznek a gyerek életében, és tényleg ismerik egymást. Vagy egy közeli barát.
Ha már a hétköznapi életet zavarja a szorongás, akkor egy pszichológus. Ha sikerült helyére tenni ezeket a félelmeket, kétségeket, akkor már nem is olyan nehéz személyre szabott, jó megoldást találni a konkrét nevelési helyzetekre sem. Merthogy tényleg nincs mindenre recept, de mindenre van "adott helyzetben legjobb" egyéni megoldás.
