Ez csak arra jó, hogy elbukjon, vagy örüljön, ha megúszta a bukást. Idézzen fel inkább pozitív képeket, és legyen olyan laza, mint egy nagybácsi!
Amikor valakitől megkérdezik, van-e elképzelése, milyen szülő szeretne lenni, nagy valószínűséggel a saját szüleihez képest fogja meghatározni magát. El fogja mondani, szerinte mit csináltak jól, amit reméli, hogy ő is tovább tud vinni, és mi az, amiben gyökeresen ellentétesen szeretne viselkedni. Vannak, akik elégedettebbek és akik kevésbé azzal, ahogy apjuk, anyjuk őket nevelte, de olyat szinte sosem lehet hallani: „a szüleim mindent jól csináltak, nincs más dolgom, mint mindezt megismételni”.
Tegyük hozzá, még ha így is nyilatkozna valaki, lehet, hogy a valóság csalódást okozna számára, mert ami nála működött, az ő gyerekénél nem feltétlenül fog. Esetleg nála sem pont úgy volt, csak az idő szépítette meg az emlékeit.
Összességében mindenesetre jellemző, hogy a „milyen apa, milyen anya akarok lenni” kérdésre számos elkerülendő csapda jut az ember eszébe, azaz valójában arra válaszol, milyen nem szeretne lenni.
Rendben is van, ha az ember megfogalmazza, ő mit viselt legnehezebben, mondjuk anyja hangulatingadozásait vagy apja következetlenségét, és szeretne kiszámíthatóbb lenni. Vagy az esett rosszul, hogy keveset dicsérték, biztatták, csak kritikát kapott, és szeretné majd megerősíteni a csemete önbizalmát. Csakhogy ez önmagában azért kevés, mert igazi, érzelmekkel átitatott élményei csak a negatív, elkerülendő oldalról vannak. A teljesítendő feladat egy elméleti cél, amit a riasztó változattal szemben állított fel az illető.
Ha többségében abból áll a vágyott apaképünk vagy anyaképünk, milyenek nem akarunk lenni, az önmagában kevés ahhoz, hogy higgyünk benne, jó szülők leszünk. Inkább fenyegető az ilyen célkitűzés, mert jaj, mi van, ha mégis beleesem ugyanabba a csapdába. Innentől kezdve két kimenetel lehetséges, hogy elszúrjuk, vagy, hogy megússzuk az elszúrást. De mikor örülhetünk, és veregethetjük meg büszkén a vállunkat, hogy jók vagyunk? Kellenek pozitív célok is ehhez.
Az működhet jól célként, ami személyes, amihez valamilyen érzelmi élmény társul, nem csak elméletként születik meg az ember fejében. De nem kell, hogy ez a személyes élmény feltétlenül a szülőktől származzon. Lehet az egy kis gesztus vagy mondat, amit az utcán csíptünk el, például, hogy milyen ügyesen reagált az anya arra, mikor a gyerek levetette magát a földre. Lehet, hogy egy órán át együtt utaztunk a vonaton egy családdal, és tetszett, ahogy a gyerekekkel bántak. Lehet szó gyermekkori emlékről is, például hogy meglátogattuk egy barátunk családját, és ott milyen békés volt a légkör. De ha még ilyen kis pozitív benyomások sincsenek, akkor akár egy jó, hiteles filmben látott vagy könyvben olvasott minta is lehet motiváló erejű. Hiába kitalált, éppen attól jó egy műalkotás, hogy valami igazat fogalmaz meg.
Érdekes, hogy sokaknak van olyan élményük gyerekkorukból, hogy úgy érezték, gyakran épp a szüleik képesek legkevésbé kezelni a helyzetet, és türelmesebben, több szeretettel reagál a nagytestvér, a nagyszülő vagy a nagynéni. Felnőtt fejjel, különösen, mikor már van gyermeke az embernek, elnézőbbé válik, hiszen átérzi, könnyebb lazának, megértőnek lennie egy olyan családtagnak, akit nem nyomaszt a felelősség a gyermekkel kapcsolatban. Persze, hogy a nagyinál mindig lehet édességet enni, akár ebéd helyett is, hiszen nem az ő felelőssége a gyerek egészséges életmódra való nevelése. Persze, hogy a testvér cinkos a szerelmi ügyben, mert nem ő tart attól, kellő felelősséget tanul-e a gyerek, és nyilván könnyebben reagál vigasztalással az egyes dolgozatra a nagynéni, mert nem neki vannak álmatlan éjszakái a gyerek továbbtanulása miatt. És persze nekik nem kell napi huszonnégy órában türelmesnek, jófejnek lenniük.
És mégis: nem butaság, ha néha megkérdezi magától a szülő, vajon most hogy reagálna, ha egy gondtalan nagyszülő vagy idősebb testvér volna? Lehet, hogy jobban tudna kapcsolódni a gyerekhez, jobban meg tudná hallani, hogy éli meg a helyzetet? Merthogy kell a cinkosság és lazaság is a neveléshez. Érdemes egy kicsit a szülőség mellett a gyerek ilyen-olyan rokonának (kinek mi a pozitív példa) is lenni, ebben a fenti értelemben. Ami nyilván nem teljes felelőtlenséget jelent, de azt igen, hogy ne vegye túl komolyan magát és a problémát, ne csináljon ügyet olyasmiből, amiből nem szükséges. Gyakran az egész családról nagy teher hullik le, ha észreveszik, szorongásukban belelovallták magukat a problémába. Hogy a gyerek újabban nem gyakorol a fuvola órájára, hogy csúnya szavakat tanult az oviban, vagy hogy hazudott a jegyeiről. Lehet, hogy van ezekről mit beszélni, de azért ezekkel együtt is minden rendben van, és ez nem feltétlenül indokolja, hogy gyászos legyen a hangulat.
A pozitív élmények és emlékek nem recepteket adnak a gyerekneveléshez, hanem valahogy belénk költöznek, mint egy erőt adó forrás, amiből meríthetünk. Meríthetünk hitet, hogy ami másnak sikerült, nekünk is sikerülhet, inspirációt, hogy mire figyeljünk, mire törekedjünk. És talán kevésbé vagyunk magunkkal szigorúak, ha egy pozitív célhoz hasonlítjuk magunkat. Hiszen, ha az lebeg a szemünk előtt, hogy szerintünk fontos az érzelemkifejezés, melegség a családban, akkor észre fogjuk venni, mikor ez meg is jelenik, például megöleljük a csemetét, és minden ilyen alkalom sikernek számít.
