Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Bűntudata van, amiért nem szereti egyformán őket? De nem egyforma mértékben, vagy nem egyforma módon? Mert utóbbi még jobb is, mint a patikamérleg.
Amikor az ember vállal egy második, többedik gyermeket, általában szerepet kap a döntésében, hogy legyen testvére az elsőnek. Éppen ezért, mikor azt látja a szülő, hogy „nem jó testvérek” a gyerekek, elkeseredik.
Holott kicsi korban természetes a féltékenység, egymás szekálása, hogy rosszul vannak attól, a másik foglalja a terüket (fizikai és lelki értelemben). Aztán fokozatosan megmutatkozik, hogy bármennyit is ölik egymást, van köztük valami szolidaritás. Például, mikor egy külső személy belép a képbe, vagy amikor összefognak egy közös célért. A gyerekkori szekálás semmit nem jelent arra nézve, felnőtt korban jó testvérek lesznek-e. Ha a szülő hagyja lejátszani a meccseiket, és mindegyiknek megadja a neki járó figyelmet, akkor rendszerint egymásra találnak a gyerekek.
Sok szülő fél, hogy ő fogja elrontani a testvérek kapcsolatát, és ezzel kapcsolatban rendszeresen előkerül néhány félreértés, amiket érdemes eloszlatni. Mindegyik mélyén ott lapul valamiféle egyenlősdire, uniformitásra való törekvés. Persze, nem jó, ha az egyik gyerek állandóan kivételezett helyzetben van, de nincs rá szükség, hogy patikamérlegen adagoljuk tetteinket, szavainkat.
Egyformán kell szeretni a gyerekeket?
Számos szülő él komoly bűntudattal, amiért nem szereti egyformán a gyerekeit. Ez alatt azt érti: egyforma mértékben. Holott lehet, hogy csak nem egyforma módon. Biztos, hogy valamelyiket sokkal könnyebb szeretni, a másikkal döcögősebb a kapcsolat.
Ezt a különbséget több oldalról megközelíthetjük, akár a temperamentum vagy a szeretetnyelvek felől. A velünk összeillő temperamentumú gyerekkel természetesen könnyebb az élet. A társaságkedvelő, aktív szülőt idegesítheti gyermeke elvarázsoltsága, befelé fordultsága és fordítva. Aki könnyen veszi az élet akadályait, esetleg értetlenül áll előtte, ha a csemete szerinte túlérzékeny.
Ugyanakkor abban is jelentősen különböznek az emberek, miből érzik, hogy szeretik őket. Az is gyakran okoz feszültséget a szülőben, hogy hiába igyekszik kifejezni szeretetét gyermeke felé, mintha nem érne célba. Puszilgatja, ölelgeti, de a gyerek ettől nem olvad el, egy idő után ki is szabadítja magát karjaiból. Lehet, hogy ő másból érezné, hogy szeretik, például elismerő szavakból.
Többféle szeretetnyelv létezik, azaz különféle gesztusokból érezzük az elfogadottságot, szeretetet. Ezt a párok is elfelejtik olykor, de ugyanígy fontos szülő-gyermek viszonylatban is gondolni erre a különbségre. Természetes, hogy a testvéreknek is különbözik a szeretetnyelvük.
Jó, ha a szülőnek van erre szeme, és el tudja fogadni, hogy az egyik gyereknek azzal ad legtöbbet, ha elviszi egy közös programra, míg a másiknak, ha hazaviszi neki a kedvenc csokiját. Erre biztos sokan felszisszennek, mondván, az egyiknek a kapcsolat a fontos, a másiknak a tárgyi javak, de nem erről van szó. Abból is érezhetjük, hogy szeretnek minket, hogy a másik tudja, mit szeretünk, eszébe jutottunk nap közben, és örömet akart okozni nekünk.
Ha így vannak vele a gyerekek, nem kell erőltetni, jöjjön a programra a másik is, ha nincs kedve, és nem kell kényszeresen minden ajándékból duplán venni.
Egyformán kell nevelni a gyerekeket?
Egy matematikus-pszichológus saját élménye, hogy gyermekei elcsúsztak a murvás domboldalon rohanva, de míg az egyik hamar felpattant, és újra szaladgálni kezdett, a másik hosszabban hüppögött. Azzal próbálta biztatni: „Látod, a testvéred, már rohangál.” Mire a gyermek azt felelte: „Az egy másik gyerek.” Ahogy a szakember is helyt adott az érvelésnek, érdemes lenne más szülőknek is megjegyezni ezt a mondatot: „Igen, de az egy másik gyerek.” Nem ugyanúgy reagál az élet kihívásaira, nem is ugyanolyan szülői magatartásra van szüksége. Ami az egyiknél bejött, a másiknál nem működik, új taktika után kell nézni.
Vannak szülők, akik a következetesség fogalmába – tévesen - azt is beleértik, ahogy az egyik gyerek tetteire reagálok, úgy kell a másikéra is. Például az első gyermekkel működött a kooperáció, minden kérdést el lehetett intézni nála érveléssel, kompromisszumok ajánlásával. Tegyük fel, a másodiknál ez nem válik be, de mivel a szülőnek van pozitív tapasztalata ezzel a nevelési stratégiával, változatlanul ezzel próbálkozik, és titkon talán megállapítja, ez a második gyerek mintha kevésbé lenne okos. Holott lehet, hogy okos, csak más nevelői stratégiát igényelne, például szigorúbb keretek közt érezné biztonságban magát, és sok magyarázat helyett jobban reagálna egyértelmű szabályokra, felszólításokra.
Igaz, vannak a gyereknevelésnek alapvető szabályai, de ezek meglehetősen tág kereteket engednek a szülő számára, hogy az elfogadható eszközökön belül válogasson. Érdemes úgy gondolni a nevelésre, hogy az nem arról szól, a szülő megpróbál rájönni, mik a legjobb módszerek, hanem azt igyekszik megtalálni, mi az, ami az ő gyerekéhez leginkább passzol.
