Ha képes is lenne tökéletesen, tankönyvszerűen felnevelni a gyereket, mégsem sikerülne jól, mert hiányozna a mögüle az őszinteség, a szenvedély.
A gyereknevelés kapcsán inkább kerülnek elő az olyan visszafogott, hűvös fogalmak, mint a következetesség, rendszeresség, higgadtság, türelem. Mármint hogy ilyennek kellene lennie a szülőnek. Nem könnyű feladat a szülőség, mert amellett, hogy mindez igaz, az egész mit sem ér érzelmi töltet nélkül. Más szavakkal: kevés, ha csak agyból nevelünk, ha csak rendesen teljesítjük a feladatot.
A gyereknevelés félrevezető kifejezés, azt sugallja, hogy öntözgetünk, gondozgatunk valamit, ami munkánk eredményeként szépen kifejlődik. Igaz, hogy öntözgetjük, gondozgatjuk, de ami hiányzik a szóból: a gyereknevelés egy kapcsolat, ez a lényeg.
Valójában ezt a kapcsolatot tanulja meg a gyerek, minden árnyalatával, ki nem mondott vetületével. A szülő érzelmi bevonódásából érzi, hogy fontos, abból, hogy megcsillan a szülő szemében a büszkeség, mikor ránéz, hogy vele nevet, vagy akár hogy teljes szívvel ott van, mikor játszanak.
Ezek nem színlelhető dolgok, ha mégis megjátssza a szülő, érezni fogja a csemete, hogy valami nem stimmel, csak nem tudja, hogy mi, hiszen minden olyan kerek, annyira rendben van, a többiek szerint az ő anyukája, apukája a legjobb. Ebből alakul ki az a következtetés, hogy akkor nyilván vele van baj. Nehéz az így felnövő gyermek helyzete, mert érez valami hiányt, de nem érti, mi lehet az.
A hiány sokszor a szülők közti kapcsolatban van, ez végképp rejtett a gyerek előtt, és a szülők sem sejtik, hogy hat a gyerekre, hogy az ő érdekében együtt maradtak barátként, de nincs szenvedély, szex a kapcsolatban.
Csakhogy kevés, ha nincsenek balhék otthon, ahhoz, hogy ráérezzen a gyermek, hogyan lehet boldognak lenni, a szülőnek ott kellene lennie szívvel-lélekkel. Ha neki már nem igazán fontos a párjával való kapcsolat, esetleg máshol, családon kívül éli meg azokat az érzelmeket, amik igazán számítanak, akkor az érzelmi hőfok otthon egyre csökken, egyre langyosabb, egyre gyakrabban érzi a gyerek, hogy mintha fázna.
De nem tud mit kezdeni vele, hiszen őt mindenki szereti, és a szülők is egész rendesen viselkednek egymással. Csakhogy az egész nem élő. Pedig a gyermek biztonságérzetét elsősorban a szülők közti erős kapocs adja. Kapocs, ami több, mint lelkiismeretes elhatározás, hogy közös feladatukat, a gyermeknevelést korrektül elvégzik. Élő, érzelem gazdag, dinamikus kapocs. Életet csak szenvedély teremt: így van biológiai és lelki szinten is.
Még a hibák is elfogadhatóbbak, ha őszinte érzésből jönnek. Jópáran számolnak be róla, akiket gyermekkorukban fizikailag bántalmaztak, hogy nem az ütések fájtak legjobban, hanem a hideg közöny, ahogy véghezvitte a szülő a „fegyelmezést”. Hozzá kell tenni, az indulatból történő verés sem jobb, az pedig rémisztő a gyermek számára. Ha rendszeres a kontrollvesztés, érezheti a gyermek, hogy nincs egy biztonságos apa, anya, akire felnézhetne, hiszen hogy lehetne valakiben igazi szülőt látni, aki képtelen uralkodni az érzelmein. Ha viszont a kiszámíthatóság jellemzi a mindennapokat, akkor egy-egy botlást, például indulatosabb kirohanást, felcsattanást elbír a kapcsolat, és hitelesíti a szülőt, ha képes rátekinteni önmagára, és bocsánatot kérni.
Saját magának is könnyebben megbocsátja az ember azt a hibát, amit nem valamilyen elvi megfontolás alapján tett, hanem az érzéseire hallgatva. Előfordul, hogy utólag bánja, hogy hallgatott az aktuális nevelési divatra, noha szíve szerint máshogy viselkedett volna.
Például kínos éjszakákat élt át, miközben a gyerek a másik szobában bömbölt hosszú órákon át, mert úgy olvasta, hogy a helyes eljárás, ha hagyja őt, nem veszi fel. Jót akart, de ha később úgy látja, nem lett volna szabad így tenni, és ebben már az újabb szakirodalom is megerősíti, a lelki terhet nehéz letenni, mert vádolja az érzés, hogy „de hiszen éreztem, tudtam, hogy fel kellene venni, megnyugtatni a kicsit”.
Könnyebb, mikor lelkiismeretének, érzelmeinek megfelelően viselkedik, de később, ahogy telnek az évek és már másképp látja a világot, vagy felnő a gyermek, és elmondja, mi fájt neki, bizonyos döntések utólag hibásnak tűnnek. Akkor arra gondolhat, tévedett, de legalább azt tette, amiben hitt.
Egy anya mesélte, tudja, sok szakember azt tanácsolja, a hisztire a legjobb válasz, ha nem veszünk róla tudomást. Csakhogy ő azt éli meg, mikor ezzel próbálkozik, hogy teljesen hiteltelen. Az üvöltő gyermek mellett sokféle érzés kavarog benne, sajnálja őt, saját magát is, tehetetlennek érzi magát, haragszik is, vágyik is rá, hogy segíteni tudjon. Egy azonban nem igaz: hogy nem érdekli, nem veszi észre, mi történik. Ezért ezt nem szeretné sugallni, nem hisz benne, hogy hasznos, ha olyasmit mutat, ami ellentétes a valós érzéseivel. Ahogy megfogalmazta: nem tudja, végül az idő őt igazolja, vagy a hisztiző gyermeket negligáló anyákat, de az a legfontosabb számára, hogy tiszta legyen a lelkiismerete: azt tette, ami őszinte volt, szívből jött. Ez olykor vigasztalás, olykor ő maga is hisztis hangulatba kerül.
Az őszinteség persze nem jelenti, hogy az ember nem moderálja magát, rázúdít minden érzelmet a gyermekre. Gondolkodni szabad és kell is, de fontos, hogy összhangban legyenek a tetteink azzal, amit érzünk.
