Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyre inkább úgy hiszi a tudomány, a pszichés zavar nem oka, hanem következménye a gyerek elmaradásának.
Meddőnek lenni rossz, akármit is értünk ez alatt. Pedig van remény: míg régebben, a laikus nyelvben azt hívták meddőnek, akinek egyáltalán nem lehetett gyereke, addig a mai orvosi szakterminológiában olyan esetekre alkalmazzuk, amikor egy párnak egy évnyi rendszeres, védekezésmentes szexuális élet után nem jön össze a spontán fogamzás.
Ma az „ismeretlen eredetű meddőség” diagnózissal korántsem ér véget a dolog, hiszen ekkor kezdődnek csak az okot firtató kivizsgálások, utána vagy ezzel párhuzamosan pedig a különféle asszisztált reprodukciós kezelések. A gyermektelenség oka néha ismeretlen marad, Magyarországon ekkor szokták az embert pszichológushoz küldeni, ugyanakkor több nyugati országban az asszisztált reprodukciós kezelések alatt diagnózistól függetlenül is kötelező a pszichoterapeuta vagy meddőségi konzultáns látogatása. De mégis mi köze a pszichológusnak a fogantatáshoz?
Tudat alatt nem is akarom?
Az évek során a meddőség pszichológiai megközelítése változott: az ötvenes években a pszichogén meddőség szemlélete dominált, amely szerint fel nem ismert, tudattalan pszichés tényezők okozzák a meddőséget. Ekkoriban az orvosi diagnosztika még nem volt elég fejlett és ezért a meddő esetek 50 százalékában nem találtak kimutatható egészségügyi eltérést, így kézenfekvő volt ezeket pszichésnek, konkrétabban a nő pszichés zavarának tartani.
A legtipikusabb pszichés zavarok a teherbe esésssel kapcsolatos neurotikus félelmek, a nők saját anyjukkal megoldatlan konfliktusai vagy a felnőtté válástól való félelem voltak. Úgy gondolták, kétféle nőtípus van, aki nehezen esik teherbe: a gyenge, érzelmileg éretlen kislányok és az ambiciózus, maszkulin amazonok. A pszichés meddőségben szenvedő férfiak esetén a férfi anyja tehetett a dologról, aki dominált és kontrollálta a fiát és saját szexuális gátlásai miatt szorongást keltett benne; esetleg az apja, akivel az apa-fiú versengés feloldhatatlan konfliktussá fajult.
A fenti félelmek és egyéb, nem tudatos gátak valóban nehezíthetik a teherbeesést, az utóbbi években azonban némileg árnyalódott ez a szemlélet. Egyrészt, az ötvenes években ismeretlennek vagy pszichés eredetűnek gondolt esetek egy jó részét a mai modern módszerekkel már sikerül diagnosztizálni, ma már a meddő párok kb. 80 százalékánál kideríthető az ok.
Emellett kiderült, hogy a pszichés zavar nem csak oka, hanem következménye is lehet a meddőségnek: a diagnózis megélése és a kezeléseken való részvétel érzelmileg megterhelő, egy kérdőíves kutatásban a nők feleúgy nyilatkozott, hogy a meddőség élete legnehezebb problémája volt.
A gyermektelenség természetesen a férfiak számára is nehezen feldolgozható, a nők általában mégis több stresszről számolnak be, részben valószínűleg azért, mert bármilyen eredetű is a meddőség, a nőknek mindig több, invazívabb és kellemetlenebb orvosi beavatkozáson kell keresztülmenniük. A meddőség okozta stressz azután olyan fiziológiai változásokat okozhat, amely szintén ronthatja a teherbeesés esélyét.
Jogfosztott gyász
A meddőség megélése sokban hasonlít a gyászolás pszichés folyamatához. A különbség, hogy többnyire nem egyetlen dolgot vagy személyt veszítünk el egy konkrét időpontban, hanem sok mindent, fokozatosan.
Mit veszítünk el? A meddő személy vagy a meddő pár először a saját egészségébe vetett hitének mondhat búcsút, hiszen akár kiderül a meddőséghez vezető diagnózis, akár nem, magát a fogamzóképesség csökkenését is betegségnek érezhetjük. Még sokkolóbb a veszteség, ha olyan betegség vagy állapot derül ki a meddőség hátterében, amely egyébként is veszélyes (például tumoros betegség), vagy ami mai eszközeinkkel nem igazán gyógyítható (például korai menopauza).
További veszteségek közé tartozhatnak a gyermektelenség miatt megváltozott életcélok, státusz- vagy presztízsveszteség a családban vagy a társadalomban, önbizalomvesztés, a testünk feletti kontroll átadása; el kell gyászolni a meddőség miatt megváltozott kapcsolatokat, barátságokat. A meddő pár egyik vagy mindkét tagja általában a gyász „szokásos” fázisait éli meg, azaz a kezdeti sokkot hitetlenkedés, harag, bűnbakkeresés, szégyen, önvádlás, esetleg hosszú távon kontrollvesztés, depresszió, szorongás követi.
A normál gyásztól abban különbözik a dolog, hogy sok apró veszteség gyűlik fel az idők során, valamint hogy meddőség esetén olyasvalakit veszítünk el, aki nem is létezett, illetve akit mások nem ismertek rajtunk kívül: a vágyott gyermeket. A veszteség a pár ismerősei, barátai számára nem tűnik olyan jelentősnek, a gyászolót nem kezelik gyászolóként, nem kapja meg a gyász esetében szokásos támogatást, vigasztalást. Nem beszélve arról, hogy a meddőséget, sikertelen IVF-ciklusokat és lehangoló leleteket gyakran titokban tartja a pár, így még kevesebb együttérzésre számíthatnak.
Stressz és megváltozott önkép
A meddőség olyan tapasztalat, amely megváltoztatja az ember magáról alkotott képét: eddig sikeres, egészséges és/vagy nőies nőnek tartottam magam, ebbe a képbe most beköltözik a szégyen, reménytelenség és tökéletlenség érzése.
Férfiak és nők is gyakran számolnak be megváltozott önképről, de a két nem esetében ez valamennyire különbözik: míg a nők hajlamosak elégtelennek, tökéletlennek érezni magukat, mivel képtelenek betölteni egy fontos, a társadalom által is elvárt szerepet, a férfiak inkább kisebbrendűségi érzésről, haragról, szégyenről számolnak be.
Ráadásul a meddőség élményében az összes olyan elem jelen van, amivel a pszichológusok a stresszkeltő életeseményt definiálják: kiszámíthatatlan, negatív, csak részben kontrollálható és gyakran megfoghatatlan. Részben kontrollálható, mert eldönthetem, igénybe veszem-e ezt vagy azt az orvosi beavatkozást vagy alternatív gyógymódot, de ennek sikerét nem tudom befolyásolni.
A stressz krónikus, elhúzódó, hiszen a nehézségek a kivizsgálások, kezelések során fokozatosan halmozódnak fel, amihez az ember közben folyamatosan kényszerül adaptálódni, miközben megpróbálja megőrizni saját érzelmi egyensúlyát és a párkapcsolatának épségét. A krónikus stressz, így a meddőség okozta krónikus stressz is érzelmi kimerüléssel jár.
A többi ember
Az orvosi kezelések, egészségügyi problémák, sikertelenségek mellett a többi ember reakciója is gyakran stresszkeltő esemény a meddő pár életében. A meddőség társadalmi szempontból azt jelenti, hogy az ember nem tudja betölteni a neki szánt szerepet, nem tud megfelelni a kulturális normáknak.Ez természetesen társadalmanként különböző.
Afrika egyes országaiban például a nők eleve alacsonyabb társadalmi státuszban vannak, és csak akkor nyerhetnek némi megbecsülést, ha termékenyek és sok gyereket szülnek. Ráadásul a „férfi eredetű meddőség” gyakorlatilag nem elfogadott jelenség, ezért mindegy, miért nem születik a párnak gyermeke, biztosan a nőt tartják meddőnek, és ahol a vallás lehetővé teszi, több feleséget keresnek.
Egy felmérés szerint Nigériában a meddő nők házassága igen gyakran válással végződött, amit sokszor a nő kezdeményezett, mert meddősége miatt rosszul bánt vele a férfi tágabb családja, a férfi új feleségei, vagy éppen boszorkánysággal vádolták.
Bár a nyugati világban a férfi is lehet nemzőképtelen, és manapság nem tartjuk boszorkánynak a gyermektelen nőket, a meddőség megélése itt sem könnyű. A kulturális különbségek ellenére a kutatások eredményei szerint univerzális a meddő pároknak az az érzése, hogy mások, különbözőek a „normál” népességtől: szociális rituálékból záródnak ki, nem tarthatnak keresztelőt, közös szülinapokat, nehéz összejárni a kisgyermekes barátokkal, egyre kevesebb a közös téma.
A meddőség a pár tágabb családját is befolyásolja, hiszen a komplett család elakadhat a családi élet egy szintjén, és nem képes a következő szintre lépni: a szülőkből nem válnak nagyszülők, a testvérekből nagynénik-nagybácsik, az ő gyermekeiknek nem lesznek unokatestvéreik. A meddő pár szerepe a családban ezáltal elmosódottá, tisztázatlanná válhat: amíg nem vagyok anya, addig gyerek vagyok?
A vágyott gyermek a pár szemében gyakran furcsa szerepet tölt be, pszichésen jelen van, de fizikailag nincs jelen; úgy gondolnak magukra, mint akik már szülők, csak még nincs „itt” a gyerekük. Előfordul, hogy a vágyott gyermeket idealizálják, és úgy gondolják, eljövetele majd minden problémát megoldhat. A pár és a tágabb család közötti tisztázatlan határokra többféleképpen reagálunk: vannak párok, akik egészen merev határokat húznak, semmit sem osztanak meg a kívülállókkal, ennek az a veszélye, hogy elszigetelődnek és magukra maradnak a problémával egy értetlen közegben. Más párok egészen átjárhatóvá teszik a határaikat, azaz fűnek-fának elmesélik a legújabb laboreredményüket és túl sok információt osztanak meg másokkal, ekkor a párkapcsolat intimitása sodródhat veszélybe.
Ugyanaz a pár mindkét fenti reakciót is űzheti más-más színtéren: például anyósom azt sem tudja, hogy meddő vagyok és hat éve kezelésekre járok, míg a blogomba beleírom a hüvelyváladékom színét is. A családi rendszerhez még nehezebb viszonyulni, ha a pár valamilyen harmadik személy bevonását igénylő gyógymódot választ (béranyaság, spermadonor, petesejt-donor) vagy az örökbefogadás mellett dönt.
Mitől függ, ki mennyire borul ki?
Sok mindentől függ, hogy ki mennyire borul ki, hogyan reagál a problémára. A nemi és a kulturális különbségek, valamint az egyéni problémamegoldó készség mellett nem mindegy, milyen diagnózist kapunk, és azt hogyan tálalják.
A korai menopauzában szenvedő nők például egy kutatás szerint traumatikusnak élték meg a diagnózist, üresnek, öregnek és haszontalannak érezve magukat. Az endometriózis miatt gyermektelen nők esetében magasabb szorongásszintet találtak a többi diagnózishoz képest: a kutatók szerint az endometriózis eleve együtt jár a nemi szereppel kapcsolatos belső konfliktusokkal, mégpedig azért, mert ezek a nők gyakran már tinédzserkoruktól kezdve fájdalmasabbnak, kellemetlenebbnek élik meg a „nővé válást”: erősebb menstruációs görcsökkel kell megbirkózniuk, és a szex is gyakran fájdalmas lehet.
Nem meglepő módon a legkönnyebben a könnyen gyógyítható, kezelhető konkrét diagnózisok elviselhetőek. Emellett kevésbé volt szörnyű az élmény azokban az esetekben, amikor a páciensek alapos és részletes felvilágosítást kaptak az állapotról. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden meddő párnak azonnal pszichológushoz kell rohannia, ugyanakkor nem árt tisztában lenni vele, hogy ez egy nagyon nehéz életszakasz, és előfordulhat, hogy külső segítséggel könnyebbé tehető.
