Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ahol legalább három gyerek van, idővel elkezdődik a kiközösítősdi. De miért? És mit mondjunk, ha a miénk az áldozat, és mit akkor, ha éppen ő a ludas?
A legtöbb gyerekközösségben megjelenik enyhébb vagy durvább formájában a kiközösítés. Már az ovisok is tudják, kit „nem szeretünk”, megjelenik a csúfolódás. Ez folytatódik iskolás korban is. A felnőtt léttel válik szalonképtelenné a nyílt kiközösítés, és bár a munkahelyeken is pontosan tudható, ki a legnépszerűtlenebb, már nem adjuk tovább látványosan a leprát, ha hozzánk ért az illető, és nem skandálunk neki a nevéből fabrikált gúnyolódó rigmusokat. Felnőtt korra az ember arra is rájön, hogy sokkal kellemesebb mondjuk a háta mögött, kávézás közben kibeszélni valakit, mint nyíltan konfrontálódni vele. Azt mondják, a gyerekek kegyetlenek. Fogalmazhatunk úgy is, őszintébbek: ők még félreérthetetlenül tudtára adják a másiknak, ha nem kedvelik.
De vajon miért van rá szükség, hogy mindenhol legyen olyan, akit kollektívan nem kedvelnek, és min múlik, hogy kire esik ez a szerep? Bármilyen taszítóan is hangzik, a kiközösítésnek van összekovácsoló, integráló szerepe. Nemcsak attól érezzük közel a másikat magunkhoz, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretjük és hasonlóak az értékeink, hanem attól is, hogy ugyanaz az ellenségünk. Ezzel persze fel is értékeljük a „mi” csoportot: legyünk csak ketten vagy húszan, lényeg, hogy mi rendben vagyunk, vele (vagy velük) viszont baj van. Így növekszik az önértékelésünk, és megerősödik a biztonságot adó érzés, hogy összetartozunk.
Ugyanakkor lehet indulat-levezető szerepe is a kiközösítésnek. Mivel ez egyfajta agresszió, a gyermek arra is használhatja, hogy valahogyan oldja a benne felgyülemlett feszültséget. Ebből következik, hogy a kiközösítés egyik hatékony ellenszere, ha jó a légkör az adott közösségben, mindenki megértésre talál, nem szoronganak a gyerekek, nem érzik elnyomva, terrorizálva magukat. Ez kétszeresen hat: egyfelől a kiegyensúlyozott gyerekben kisebb a motiváció, hogy a másik ellen forduljon, másrészt normát is teremt: ha a felnőtt azt sugallja, mindenki sajátossága, egyedisége érték, azt a gyerekek is elfogadják. Főleg, ha ezzel összhangban van az otthoni értékrend.
Bizonyos tulajdonságok általánosságban valószínűbbé teszik, hogy kiközösítetté válik a gyermek, mégis, akit az egyik közösségben kiutálnak, a másikban nem feltétlenül. A szorongó, éretlen, agresszív gyerek általában nem népszerű, de ha valamilyen szempontból nem átlagos a gyerek, akkor nyitott kérdés, az adott közösségben szimpátiára vagy ellenérzésre talál-e. Ilyen például a többieknél okosabb, érettebb gyerek, akit utálhatnak tudálékossága miatt, vagy felnézhetnek rá. A művészi hajlamú gyermek az egyik közösségben csodabogár, a másikban elismeréssel adóznak alkotásainak. Az égővörös hajú lányt az egyik közösségben csúfolják, a másikban ő a társaság szépe.
Azon múlik, melyik forgatókönyv lép életbe, hogy hogyan találja meg a hangot a gyermek és közösség, egyébként mennyire illeszkedik be jól. A magabiztos, jó társas kompetenciákkal bíró gyermek természetesen mindenhol népszerű. Ranschburg Jenő felhívja a figyelmet arra, hogy a túlvédett gyerekek gyakran lesznek a többiek céltáblái. Talán azért, mert bizonytalanabbak, kevésbé veszik lazán az eseményeket, hiszen a szüleiket sem a könnyedség jellemzi.
Vigyázni kell, a világ veszélyes – ez a túlóvás rejtett üzenete. A szorongás pedig a többiekben is zavart kelt, és ezt a gyerekek még nem tudják kezelni. Felnőttként is tapasztaljuk, kevésbé kellemes olyan ember társaságában lenni, aki folyton feszeng. De ettől még nem válik ellenszenvessé az illető, talán inkább sajnáljuk. De a gyermek érzi, valami nem stimmel, és nem tudja ezt hova tenni. Így sajnos gyakran az a megoldás, hogy kialakul az ellenérzés az illetővel szemben, ami akár kollektív formát is ölthet.
Ha a mi gyerekünk válik kiközösítetté, nem szabad annyiban hagyni, mert ez évekre megkeseríti a napjait. Eleve nem könnyű tudomást szerezni a teljes igazságról, mert a gyerekek gyakran szégyellik ezt, és a szülők előtt is szépítik az igazságot (persze, maguk előtt is), és olykor képzelt barátokról számolnak be. Mindenképp érdemes megközelíteni a helyzetet a gyermek társas képességei felől, nagyon ajánlható a pszichodráma ennek fejlesztésére, és a szorongás oldására.
A szülő hozzáállása nagyon fontos. Bár nincs ott, mikor undokoskodnak a gyerekével, sőt, talán tuti mondatot sem adhat a gyerek szájába, amivel visszavág, de az is rengeteget számít, ha a gyermek érzi, nem hibáztatja őt, hanem mellette áll. Együtt érez vele, azaz komolyan veszi a problémát, támogatja őt, és kifejezi, meg fogják oldani. És tényleg meg lehet oldani, ha nem is egyik napról a másikra. Lehet fejleszteni a gyerek eszköztárát, hogyan kezelje a nehéz helyzeteket, hogyan nyisson mások felé. Végső esetben, ha annyira megközelíthetetlenek a többiek, az óvoda vagy iskolaváltás is szóba jön. A lényeg: tudjon róla a gyerek, a szülő komolyan veszi a helyzetet, és nem hagyja magára. A bagatellizálás a legrosszabb, mert a gyerek, aki elszigetelődött a közösségtől, azt éli meg, a hozzá legközelebb állók sem értik már meg.
Az is előfordul, hogy nem arról értesülünk, kiközösítik a gyerekünket, hanem arról, éppen ő vesz részt mások életének megkeserítésében. Ilyenkor többet számít az őszinte, nyitott beszélgetés, amiben valóban kíváncsiak vagyunk, miért vesz ebben részt, mint a szidalmazás. Lehet, hogy azt gondolja, ha kivonná magát a csúfolódásból, utálkozásból, akkor őt nem fogadnák el, és nem akar ebbe a szerepbe kerülni. Lehet, hogy valamiért tényleg nem tud mit kezdeni a másik gyerekkel, valami furcsa, zavarba ejtő benne számára. Ítélkezés helyett jó, ha érdekli a szülőt, mi játszódik le gyermekében, így nyílik mód arra, hogy kitalálják együtt, mit lehetne tenni úgy, hogy az neki és a céltábla gyereknek is megfeleljen. Persze, a csemete empátiájára érdemes hatni, és megkérni, próbálja elképzelni magát, neki milyen lenne bemenni minden nap úgy egy osztályba vagy óvodás csoportba, hogy tudja, a többiek utálják.
Egy biztos: az, hogy befogadjon minket a közösség, aminek tagjai vagyunk, mindenki számára húsbavágó kérdés, és ennek érdekében sok mindenre hajlandók vagyunk. Segít a szülőnek, hogy megértse gyermeke viselkedését, ha ezt mindig szem előtt tartja.
