Kell az erős iskola, a jó jegyek? Vagy lehet rossz tanuló, mert a legfontosabb, hogy gyerek legyen? Nehéz kérdés, hogy a teljesítmény mennyire fontos.
Mindenki szeretné, ha boldog és sikeres felnőtt válna a gyerekéből. De hogy mit jelent a sikeresség, és hogyan lehet a gyermeket oda eljuttatni, már koránt sem egyértelmű. Van, aki számára egyszerű a képlet: akkor lesz esélye a csemetének a sikerre, ha jó képzettséget kap, ahhoz pedig tanulni kell, azaz a szülő feladata, hogy hajtsa őt: igyekezzen kipréselni belőle a legjobb tanulmányi eredményt, és a legszínvonalasabb iskolákba bejuttatni.
Ez logikusan hangzik, csakhogy vannak itt zavaró tényezők. Hogy kutatások szerint az életben való beválás nem az iskolai eredményen múlik, sokkal inkább az érzelmi intelligencián. És ott van a fejünkben a kisördög, hogyha gyerekkorában mini felnőttként kezeljük a gyereket, és arról szólnak a hétköznapok, hogyan csavarhatná ki magából a legnagyobb teljesítményt, vajon mikor lesz ideje gyereknek lenni annak a gyereknek? Hallgassunk a szívünkre, és engedjük kicsit szabadabban, vagy arra az intő, szorongató hangra, hogy aki most lemarad, később nehezen fog felzárkózni, tehát most kell hajtani?
Valóban sok, ellentmondásos szempontot kell mérlegelni. Biztos mindenki ismer olyan gyereket, akit szülei a legjobb akarattal jó erős iskolába írattak be, ahonnan néhány hasfájós, fejfájós, végigszorongott év után vették ki, majd az új, „gyengébb” iskolában kivirult a csemete, és onnantól szárnyal. Ugyanakkor olyat is biztos ismer, aki sosem tanult meg rendesen tanulni, idejét beosztani, rávenni magát a kevésbé érdekes feladatokra is, így a teljesítménye is alulmaradt képességeinek, aminek állandó kudarc volt az eredménye, és éppen emiatt szorongta végig az iskolás éveket.
Vannak pszichológusok, akik azt mondják, mivel az iskola csak kis szeletét értékeli a valós intellektuális teljesítménynek, ne tulajdonítsunk ennek túl nagy jelentőséget, szabadjon a gyereknek rossz tanulónak lenni, és különben is, nem ezen múlik, később sikeres lesz-e. Ezzel részben egyet lehet érteni: elsősorban nem ezen múlik, hiszen nincs az a munkahely, ahol valamilyen anyag memorizálásával lehetne előre jutni, noha az iskolák nagy részében ezen van a hangsúly.
Ritka, hogy a gyereknek önállóan kellene kitalálnia valami értelmes projektet, megszervezni, végig vinni, prezentálni. Tisztelet a kivételnek, amiből persze van, gondolok például egy budapesti gimnáziumra, ahol egy diák komplett újraélesztési tanfolyamot szervezett meg külső szakértő bevonásával, amit rendkívül színvonalas módon tartott meg az érdeklődőknek. Bárcsak több ilyenre lenne példa! A valós élet feladatai inkább ehhez hasonlítanak, mint ahhoz, hogy valaki áll kint elől, leadja a tananyagot, a gyermek leírja, majd memorizálja. És szerencsések vagyunk, ha találunk olyan iskolát, ahol valóban felkészítik a gyermeket a való élet változatos kihívásaira.
Ugyanakkor nehéz könnyű szívvel mondani, legyen csak rossz tanuló a gyerek, úgysem ez számít. Számít bizony, egyrészt, mert ezen is múlik, bejut-e arra a vágyott egyetemre, ahol azt tanulhatja, amit valóban szeretne, másrészt az is számít, milyen hangulatban telnek el az iskolai évek. Hogy kell-e kínlódva makogni a tábla előtt, mikor az ember tudja, hogy felkészületlenül áll ott. De az órák sem élvezetesek, ha az ember elvesztette a fonalat, és már egy szót sem ért abból, amit a tanár beszél. A rossztanulóság nem kellemes állapot, és aligha hagyja érintetlenül az ember lelkét, ha éveken át kudarcok érik – még akkor is, ha otthon biztosítják a szülők, nem ez a legfontosabb. Ezért inkább valamiféle középutat látok járhatónak ahhoz, hogy ép maradjon a gyermek lelke.
Először is, az otthon ne legyen kiterjesztett iskola! Ez nemcsak azt jelenti, hogy az esték ne közös tanulásról szóljanak, hanem azt is, hogy az otthoni hangulatot ne az határozza meg, hogyan teljesít az iskolában a gyermek. Érezze, hogy nem ezért szeretjük! Sajnos előfordul, hogy míg az óvodás csemetében még tudja értékeli a szülő a humorát, kedvességét, aranyosságát, iskoláskorban annyira központba kerül a tanulás témája, mintha másról nem is szólhatna a gyermek élete. „Nem mehetsz el Pistivel találkozni, mert tanulnod kell, hogy kijavítsd a matek kettest.” Ez szörnyű mondat, mert a barátkozás attól még ugyanolyan fontos, hogy matekból becsúszott egy kettes. Attól még nem áll meg az élet, a gyerek nem egy jegygyártó szerkezet, hanem egy teljes ember, teljes élettel. Ezt tükrözze a szülő attitűdje is!
Az is gyakori félreértés, hogy minél jobban odafigyel a szülő az iskolai teljesítményre, az annál jobb lesz. Ha túlzás is lenne azt mondani: éppen fordítva, bizonyos tekintetben tényleg fordítva. Kell önállóságot hagyni a gyereknek ahhoz, hogy a sikereket saját sikerként élje meg, és megmaradjon a motivációja. Ha a szülő folyton ellenőrzi, jóindulatúan támogatja, együtt írják a leckét, a gyerek nem érzi a felelősségét, sem a bizalmat, és egyre lohad a motivációja. Ez ördögi kör, hiszen a szülőt ez megerősíti, hogy a gyermek éretlen, legalább ennyi ellenőrzésre szorul. Ilyenkor paradox módon gyakran az segít, ha vesz egy nagy levegőt, és elengedi a gyerek kezét. Ami persze nem érdektelenséget jelent: vele örül a sikereknek, és biztosítja bizalmáról, hogy képes korrigálni az esetleges kudarcokat.
A szülő tehát ne tréner vagy rendőr legyen, hanem drukker, aki saját példájával mutatja, hogy a teljesítményért persze erőfeszítést kell tenni, és ebbe a tudásba nő bele a gyerek. De az is legyen egyértelmű, hogy a szülő-gyerek kapcsolat védett közeg, és ezt parányit sem veszélyezteti, ha a gyermek rosszul teljesít az iskolában. A szülő segít, ahogy tud, de nem úgy, hogy átveszi a gyerek felelősségét, például ellenőrizgeti még a kamasz gyerek leckéjét is.
Persze, nincs olyan tanács, ami minden gyereknél, minden életkorban megállná a helyét. Néha azzal segítünk, hogy legyintünk egy tantárgyra, elég, ha abból épp csak átmész, néha azzal, ha plusz energiát fektetünk bele akár korrepetitor segítségével. Olykor nagy élmény a gyerek számára, hogy amit az iskolában nem értett meg (talán mert ott nehezebben figyel, talán a tanár nem volt elég jó), azt remekül elsajátítja egy másik tanár mellett. És akkor rájön, hogy ő nem hülye abban a dologban, szó sincs róla, hogy be van oltva az ellen a tárgy ellen, esetleg csak máshogy kell neki magyarázni.
A lényeg az, ne jegyekre, hanem sikerélményre hajtsunk! Ha neki szerelme a színjátszás, lehet, hogy érdemes elvállalni a felkínált főszerepet, még ha ennek a kevésbé fényes bizonyítvány is az ára. De akkor tudjuk, miért alakult így: azért, mert most valami más fontosabb volt. Ha pedig felvételire kell tanulni egy unott és értelmetlennek tartott tárgyból, akkor is tudjuk, miért foglalkozunk vele minden héten több órát: hogy teljesüljön egy távolabbi, vágyott cél. Egyszóval: ne mechanikusan várjuk el a teljesítményt, hanem gondolkozzunk együtt a gyerekkel, mi mennyit ér!
