A terhesség alatt kezdődött, a szülés után állandósult az érzés, hogy „hé, nekem ezt nem mondták, nekem erről senki nem szólt!” Úgyhogy most szólunk.
Közhely, hogy minden gyerek más, minden terhesség más, és a legtöbb dolog – fogja-e szeretni a babakocsit, a saját ágyában akar-e aludni vagy csak kézben alszik el, szeretsz-e szoptatni vagy utálod az egészet – ott dől el, élesben. Vagyis, sok minden el sem dől, hanem hetente változik.
Akármennyire is felkészült az ember, számtalan meglepetés érheti, lehet, hogy senki nem szólt a tágulási vérzésről, vagy hogy szülés után a gátseb mellett belső varrat is lehet a hüvelyben, vagy hogy meddig és pontosan hogyan lesz kellemetlen a szex.
Vagy hogy pici babával milyen egyszerű tud lenni az élet, lehet ide-oda vinni, ahová leteszem, ott marad, és hogy pici babával milyen bonyolult az élet, mert hogy megyek le a társasház földszintjére kulccsal ajtót nyitni, hogy pakolok el a bevásárlás után, amíg még két kézzel kell fogni a fejét nem tartó babát.
Nálam már a terhesség alatt elkezdődött, majd a szülés után vált igazán a meghatározó gondolattá az a felismerés, hogy „hé, nekem ezt nem mondták, nekem erről senki nem szólt!”. Sok emberrel beszélek, sokat olvasok, és mégis, hogyan érhetett ennyire váratlanul egy csomó minden?
Persze, ha jobban belegondolok, nem is igaz, hogy nem figyelmeztettek: számtalan dolgora figyelmeztettek, csak nem hittem el, vagy elengedtem a fülem mellett, vagy azt gondoltam, ez egy hülyeség, és rám nem vonatkozik.
Az első pár hét otthon a babával nagyon megerőltető
Persze, biztos. Merthogy nem lehet eleget aludni, és 24 órában „dolgozni” kell, szoptatni, ringatni meg ilyeneket. Terhességem alatt nagyképűen úgy gondoltam, hogy akik ilyeneket mondanak, bizonyára ahhoz vannak szokva, hogy egy irodában lakkozzák a körmüket maximum délután négyig.
Én ennél sokkal nagyobb terheléshez szoktam, éjszakai műszakokhoz, gyakori ébredéshez és visszaalváshoz, túlórákhoz, meg ahhoz, hogy sok, különböző dolgot kell egyszerre csinálni, esetleg időnként a főnököm és a beosztottaim helyett is, hát nehogy már egy fő csecsemő ellátása akár fizikailag, akár szellemileg nehezebb legyen ennél. Nehezebb.
Ha három óránként szoptatsz, van egy órád két etetés között
Tudtam, hogy a csecsemőket úgy nagyjából három óránként szokás szoptatni, dehát akkor mi a probléma? Megszoptatod, és van majdnem három órád. Két és háromnegyed órád, amit mással tölthetsz, addig rábízhatod a babát egy családtagra, te meg alhatsz, olvashatsz vagy főzhetsz.
Aha. Arról senki nem tájékoztatott, hogy ez a csecsemő nagyjából egy óra alatt hozta össze az adagját – mindig elaludt szoptatás közben, és ébresztgetni kellett – és utána még tejserkentés céljából fél órát fejnem is kellett minden etetés után. A „háromóránként” pedig az első etetés elejétől a második elejéig számolódik. A pelenkázás, ráhangolódás is beletelik némi időbe, marad tehát kb. egy óra, ami alatt lehet enni, zuhanyozni, esetleg el lehet aludni, persze, mire elaludna az ember, már kezdődik is az új kör.
Úgysem fogsz tudni aludni
Terhességem alatt vettünk egy fotelágyat a nappaliba, hogy ha valamelyikünk majd nyugodt éjszakára vágyik, akkor az kint alhat. Például én. A férjem majd dajkálgatja a síró csecsemőt, én meg alszom a nappaliban. Kisgyermekes barátnőim ezen elnézően mosolyogtak, és azt mondták, mostantól csak felszínesen fogok aludni, minden nyüsszenésre felébredek majd, és akkor is, ha a bébi a másik szobában nyüsszen.
Nos, én világéletemben csodálatosan jó alvó voltam, tőlem flexelhet is az alsó szomszéd éjfélkor, akkor is békésen alszom. Csak arra ébredek fel, ha a csecsemő álmában egy kicsit nyöszörög. Vagy köhint. Meg amikor a másik oldalára fordul.
Úgysem akarsz sehova se menni
Nekem fontos, hogy sportoljak. Ugyan hat hétig elvileg tilos, de már megbeszéltem az orvosommal, hogy ha minden jól megy, négy hét után azért valami kíméletesebb jóga vagy pilates-órára majd nyugodtan elmehetek. Úgyis háromóránként kell szoptatni, kettő közé pont befér egy alkalom odaúttal, tusolással, visszaúttal, a babára meg majd vigyáz anyukám vagy a férjem. A barátnőim szerint persze szar érzés otthonhagyni a kisbabát, és fél óra után már alig várja az ember, hogy láthassa, meg amúgy is egyfolytában aggódsz, jól van-e, nem sír-e utánad, csakhogy ez rám nem vonatkozik, ugyanis nem vagyok őrült. De igen, az vagyok.
A parának sosincs vége
Eleinte szorongok, hogy teherbe essek, de ha az sikerül, akkor már azért meg lehet nyugodni egy kicsit. Ja, hogy akkor kell majd csak igazán elkezdeni izgulni, hogy megmarad-e. Jó, de a tizenkettedik héten azért már meg lehet majd nyugodni. Vagyis majd a genetikai ultrahang után. Meg ha fogom érezni a mozgását, akkor majd többé már biztos semmin sem fogok aggódni (csak azon, hogy túl sokat mozog, meg hogy túl keveset).
Jó, akkor a terhesség totál para, de ha épen, egészségesen megszületett, akkor már végképp megnyugodhatunk. Ja, hogy akkor kell csak igazán elkezdeni félni, miért sír, eszik-e eleget, köhög, nem kalil, nem fordul át, megette-e azt a tízforintost vagy sem, csúfolják az oviban, egy ostoba bunkóba szerelmes, nem veszik fel egyetemre, elválik tőle a felesége, nem tudja fizetni a lakáshitelt. Most már sohasem lehet úgy istenigazából megnyugodni? Engem erre nem figyelmeztettek!
Mi az, amiről senki nem szólt, vagy szóltak ugyan, de nem hitték el?
