Kislánya hat hetes korában kezdett el dolgozni, azóta fokozatosan egyre többet vállal. Nem hisz a kizárólagos anyaságban, és a három éves gyesben.
Veiszer Alinda Az este és a Kultúrház riportereként tűnt fel nyolc évvel ezelőtt a közszolgálati televízóban. Záróra című portréműsorában meghatározó közéleti személyiségekkel készített interjúkat. Egy évvel ezelőtt született kislánya, Leila, de Alinda csak a képernyőről tűnt el: Ráadás címmel könyvet írt, beszélgetéseket vezet a KékSzobaHallban. Alindával a gyerekvállalásról, az anyaság és a karrier összeegyeztethetőségéről beszélgettünk.
Sosem merült fel bennetek, hogy az életeteknek olyan verzióját éljétek, amiben nem vállaltok gyereket?
Nem, egy pillanatig sem. Mindig is tudtuk, hogy szeretnék családot, ami nem csak a férjemből és belőlem áll. Ha nem lenne gyerekem, hiányérzetem lenne. Amikor belevágtunk, még nem tudtuk, mit vállalunk, de szerintem ezt senki sem látja előre.
A gyerekvállalás nagyon különbözik attól, amit elképzeltél?
Azt képzeltem, hogy születik egy egyéves gyerekem, aki jár, beszél, és roppant szórakoztató. Azt nem sejtettem, hogy az első öt hónap mekkora kötöttséget jelent. Így visszatekintve persze túlélhető, de ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a gyerekek körülbelül fél éves kortól kezdenek viccesek és jópofák lenni. Nem voltam felkészülve az első öt hónapra, és szerintem ez az időszak az anyák többségét igencsak meglepi.
Sokszor tényleg a vészmadarak vannak túlsúlyban: mindenki azt mondogatja, hogy milyen rettenetes lesz, eltűnik a régi életünk... Ehhez képest nem is annyira rossz.
Én abból indultam ki, hogy lesz egy gyerekem, de az élet megy tovább. Még az is benne volt a fejemben, hogy majd három óránként etetni kell, de akkor ébredsz rá, hogy ez mit jelent valójában, amikor rájössz, hogy mindig rohannod kell haza, és egy interjúra nincs több időd két óra 33 percnél. Most már persze kezd rugalmasabb lenni, és Leilát is egyre több helyre el tudom vinni.
Hogy tértél vissza a munkába?
Az első hat hétben nem csináltam semmit. Ez az időszak arról szólt, hogy megszokjam az új helyzetet. Hat hét után merült fel bennem az igény, hogy más emberekkel is találkozzam, innentől kezdve fokozatosan visszatértem a régi munkáimhoz, és egyre több új feladatot vállaltam el. Leila augusztusban volt egy éves. Szeptembertől már nagyon sok mindent csinálok, és nem csak Pesten.
Változott a munkamódszered, amióta megszületett a kislányod?
Régebben, amikor például a Zárórát csináltam, nagyon alaposan készültem, annyira bele tudtam mélyedni a munkába, hogy előfordult: reggel leültem, és éjjel háromkor álltam fel. Most ezt teljesen máshogyan kell szervezni. Nincs ennyi időd egyben. Bár az is igaz, hogy most más típusú munkáim vannak, tehát nehéz összehasonlítani a kettőt.
Nem lettél hatékonyabb?
De igen, hiszen jobban beosztom az időmet. Viszont úgy érzem, hogy ez a hatékonyság kicsit felszínes is. Korábban minden fontos színházi előadást megnéztem, és minden fontos könyvet, hírt és hetilapot elolvastam. Ehhez képest most nagyon le vagyok maradva. Könyvet írok, és közben lelkiismeret furdalásom van , hogy megint a férjem viszi sétálni Leilát, szóval ez elég nehéz.
Van valami olyan nehézség a gyerekvállalással kapcsolatban, amire egyáltalán nem számítottál?
Nem gondoltam volna, hogy mennyire türelmetlen vagyok, abban az értelemben, hogy mindig türelmetlenül várom a következő fázist Leila fejlődésében. Mondok egy teljesen abszurd példát. Amikor Leila nyolc hónapos volt, és már elkezdett közlekedni a lakásban, én már elérkezettnek láttam az időt arra, hogy fessünk. De egy nyolc hónapos gyerek vajon mit csinál? Kiborítja a festékes vizet, beletapicskol a palettába, majd átgörög az egészen, összefestékezve önmagát és környezetét. Már ha egyáltalán érdekli, hogy mit próbálsz neki mutatni, és odamegy hozzád.
Rá kellett jönnöm, hogy ez hülyeség. Ahelyett, hogy megélném az adott szituációt, én már a következőt várom. Amikor elképzeltem magam anyaként, egy beszélő, intelligens, mesékre figyelő, rajzoló gyereket láttam magam előtt, és nehéz volt lelassítani, hogy azt is értékeljem, amiben most vagyunk.
De nyilván olyan öröm is van a gyerekvállalásban, amit nem láttál előre.
Nehéz afféle örömöket előre elképzelni, hogy milyen jó érzés lesz, amikor például a gyereked először rámutat valamire. És nem tudtam elképzelni azt a szerelmet sem, amit az ember a gyereke iránt érez. Igen, leginkább a szerelemhez lehet hasonlítani. Először az apukája mondta, hogy szerelmes a lányába, és ekkor csak mosolyogtam, de aztán én is megéreztem, miről beszél. Kellett hozzá némi idő, mert, őszintén szólva, az elején a gyerek inkább egy kötelezettségekkel járó csomag.
Az a szerelem, ami ott van a gyomorszájnál, akkor alakul ki, amikor a gyerek elkezd interaktív lenni, elkezd akarata és személyisége lenni, figyel a mesékre és a képekre, és mutogatja a cicát meg a labdát. Van egy izéke, egy emberkezdemény, és állandóan puszilgatod, meg hetekig csodálod az ötödik fogát – nem gondoltam volna, hogy erre képes leszek, ennél sokkal racionálisabb embernek tartottam magam. Ugyanolyan elfogult szülő lettem, mint mindenki más, akit korábban kritizáltam. De ez jó!
Van a férjetekkel valami „megküzdési stratégiátok”, olyan elv, amit mindig igyekeztek betartani?
Igen, ilyen például a viták kezelése. Tapasztalatból jöttünk rá, hogy a vitákat végig kell csinálni, de úgy, hogy a gyereket ne érintse. És arra is nagyon figyelünk, hogy elegendő időt töltsünk kettesben, mert nem akartuk,hogy a gyereken kívül már ne legyen élet. Ezzel kapcsolatban szerencsések vagyunk, mert anyukám sokat vigyáz Leilára. Azt is fontosnak tartottuk, hogy egy olyan családunk legyen, amiben nem csak anyuka, hanem apuka is sokat foglalkozik a gyerekkel. Ebből a szempontból is szerencsések vagyunk, mert a férjemnek is kötetlen a munkaideje.
Akkor nincs olyan feladat, amit ő ne tudna megcsinálni?
Nincs, de nálunk ez volt az alap. A környezetemben sokszor láttam azt, hogy az apa egy idő után nem tud mit kezdeni a gyerekkel. Iszonyúan igyekszik, de mivel kevés időt töltenek együtt, nincsenek egy hullámhosszon. Szerintem ezt el kell kerülni. Nagyon figyelünk arra, hogy a családunk tényleg család legyen, és ez jól sikerült.
Én azt látom, hogy nagyon sok családban csak az anya tud megoldani bizonyos helyzeteket. Ebből pedig sokszor az következik, hogy a hétvégi bábelőadásra sem apa viszi el a gyereket, pedig ez lehetne az ő közös idejük.
Ezt mi mindenképpen szeretnénk elkerülni. Ezért például az is fontos elv, hogy ha Leila az egyikünknél elkezd sírni, akkor nem ugrik a másik, hogy add ide, majd én megnyugtatom. Ugyanúgy, ahogy megosztjuk a többi feladatot is, annak kell megnyugtatnia a gyereket, akinél éppen sír.
Ehhez a modellhez persze kötetlen munkaidő kell.
Így van. Azt nem tudom, hogy mi lenne, ha mindketten irodisták lennénk...
A skandináv országokban az apának is otthon kell maradnia a gyerekkel.
Igen, illetve egy évig teljes fizetést kap a család, de csak akkor, ha az apa és az anya feleznek, mert máskülönben csak egy fél év járna egy szülőnek. Számomra nagyon szimpatikus ez a modell, és – bár sokan megköveznének ezért – egyáltalán nem hiszek a hároméves gyesben. Nem arról van szó, hogy a gyereknek ne lenne ez jó. Biztosan az. De szerintem nemcsak a ő, hanem az anya szempontjai is fontosak, és három, vagy öt-hat év után, ha még egy gyermek születik, nincs visszaút a munkaerőpiacra.
Én igyekeztem nagyon tudatosan hozzáállni ehhez, mert tudtam, hogy ha egy évig nem csinálok semmit, akkor kis túlzással, dobhatom a kukába mindazt, amit addig felépítettem. Ezt senki sem várhatja el az anyáktól. Ezzel kapcsolatban azért van egy hangulatkeltés, hogy például aki bölcsibe jár, annak kisebb lesz a szókincse vagy az IQ-ja. Mintha ez lenne az egyetlen tényező, ami befolyásolja... A Porontyon is jelent meg cikk arról, hogy mennyire megosztó a bölcsi-kérdés, hogy kinek a szempontja fontosabb: az anyáé, vagy a gyereké.
Talán szét kell választani ezeket a szempontokat, mert a gyerek születésével bejön a képbe egy harmadik szempont, ez pedig a családé. És a család egészének szempontjából fontos, hogy az anya jól érezze magát a bőrében.
Visszahat a családra, hogy az anya hogyan viseli a gyerek születésével kialakult helyzetet. Mindenesetre, ha én lennék az állam, egy évig adnék teljes fizetést az anyáknak, ezután ezt az összeget elkezdeném csökkenteni, a második évben még csak kicsit, aztán viszont egyre inkább. Így mindenki úgy dönthetne, ahogy akar, de szerintem az anyák érdeke, hogy ne maradjanak otthon sokáig. De Magyarországon nem ebbe az irányba ment eddig a törvénykezés.
Szerintem az baj, ha önmagában az kezd csak érték lenni, hogy valakinek hét gyereke van. Nagyon sok, a Parlamentben elhangzott mondatból az a személet árad, hogy a nő maradjon otthon, potyogtassa a gyerekeket, és ha lehet, akkor ne gondolkodjon és ne legyen véleménye. Innen már csak néhány lépés, hogy miközben a férfiak a férfiklubokban egy szivar mellett megbeszélik az izgalmas kérdéseket, addig a nők otthon kötögetnek és megbeszélik a gyereknevelés fontos dilemmáit.
Ha nemzetpolitikai kérdés, hogy sok gyerek szülessen, akkor miért változtatták meg úgy a munka törvénykönyvét, hogy könnyebb legyen megválni a gyerekes, vagy éppen GYES-ről visszatérő anyától? Szerintem ez képmutató viselkedés, és arra ösztönzi a nőket, hogy maradjanak otthon, öljék az energiáikat egyetlen dologba: a gyereknevelésbe. Egyre kevesebb aktív dolgozónak kell eltartania egyre több inaktív embert, és ha a nőket is kivesszük ebből a rendszerből, akkor a munkanélküliségi ráta ugyan jobban néz ki, de valójában nem javít a helyzeten.
A ma divatos, gyerekneveléssel kapcsolatos trendek mintha szintén belemenekülnének ebbe a szemléletbe. Mintha a kötődő nevelés, az igény szerinti szoptatás, vagy a hordozás az anya kizárólagosságát hangsúlyoznák, és megnehezítenék azt, hogy az anya elszakadjon a gyerekétől, és visszamenjen dolgozni.
Ez könnyen lehet. Nagyon nehéz ezekről a dolgokról beszélni, hiszen, mivel gyakran hitkérdések, nem racionálisan állunk hozzájuk. Szerintem mindenki csinálja úgy, ahogy jónak látja, de az lenne a legfontosabb, hogy ne csak a saját szempontjainkat tartsuk kizárólagosnak és egyedüli értéknek.
