Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Még jó, hogy a második gyerekemet szültem, mert ha ez lenne az első tapasztalás, nem hozná meg a kedvem a folytatáshoz. Szülés két hónappal korábban.
Szüléstörténet? Még jó, hogy a második gyerekemet szültem, mert ha ez lenne az első tapasztalás, nem hozná meg a kedvem a folytatáshoz. Azon mondjuk nem volt időm görcsölni, hogy milyen lesz kétgyerekes anyának lenni.
Most úgy történt, hogy a 33. héten, egy hétfői reggelen fél 7 magasságban arra ébredeztem, hogy görcsölget a hasam. Kellemetlen, de elviselhető érzés volt, olyan, mint amikor megjön a havim. Kicsit vártam, még az ágyban félálomban figyeltem a rezdüléseimet, de a görcsölés nem akart múlni, igaz, erősödni sem erősödött. Átmentem a férjem szobájába (ami eredetileg a gyerekszoba, csak éppen a gyerek átköltözött mellém a hálóba kitúrva ezzel a férjemet, aki nagyon boldog volt, hogy lehet egy saját szobája, ahol lefekvés előtt olvashat, és álmában senki nem rúgja oldalba), odabújtam mellé, hátha az segít. Ennyire nem gondoltam komolynak ezt a fájdalmat.
De semmi változás nem történt, csak amikor elmenten vécére, egy kis vért is láttam kicsordulni. Ekkor már jobbnak láttam, ha írok a kezelőorvosomnak, hogy mit csináljak. Ő azonnal válaszolt, hogy menjek a szülőszobára. Ekkor már kezdtem kicsit aggódni, hiszen még egyáltalán nem voltam felkészülve. Semmilyen értelemben.
A férjem gyorsan bevitte az oviba a fiunkat. Még jó, hogy hétközben vagyunk, mert nem tudnánk kire bízni őt, még azt sem beszéltük meg, kit kérünk meg szüléskor, hogy vigyázzon rá. Az a kép, ahogy elbúcsúztam a négyévestől, és kilép az ajtón, örökre beleégett az agyamba. Már tudom, ez volt az a pillanat, amikor utoljára láttam őt az egyetlenemként.
Felöltöztem, a táskámba bedobtam pár magazint és egy üveg vizet, asszem azt akartam hinni, hogy csak egy kellemetlen nap lesz ez a mai, amikor is órákat várok a kórházban, közben görcsölök majd szolidan, és valamikor hazaküldenek. Egy belső hang viszont olyasmiket mondott, hogy én ma túlleszek a szülésen, de ezt nem akartam meghallani.
Kb. fél óra múlva már indultunk a kórházba, ekkor már egyre fokozódtak a fájások. Kb. 6 perc az út, s én már félájultam ültem az anyósülésen, csukott szemmel képzeltem el, éppen merre tartunk, néha ellenőrzésképpen sandítva kinéztem az ablakon. Egy busz mellett elhaladva irigykedve néztem az utasokat, akik munkába mentek. De jó nekik, én meg itt szenvedek, miközben ma nekem is megbeszélésem lenne – gondoltam.
A kórház körül nehéz parkolni, én kiszálltam, és inkább elindultam egyedül a szülőszobára. Nem volt türelmem megvárni a férjem. Felbicegtem összegörnyedve a szülőszobára, ahol bár kedvesen fogadtak, de érződött, hogy nem veszik komolyan a fájdalmamat, inkább olyan volt, mintha azt gondolnák, egy nyápic vagyok, csak elhagyom magam. A leggingsemet és a bugyimat ekkor már nem tudtam levenni egyedül, egy nővérke segített. Azt mondta, attól is fájhat a hasam, hogy nem kismama bugyi és nadrág van rajtam. Pedig ezek egyáltalán nem szorítottak, megértem, hogy ő is valami indokot keresett. Azért mindenki végezte a dolgát, nem kellett várnom, rendesen elláttak. Pár perc múlva megvizsgáltak, mire megjelent az orvos, akihez jártam, és döbbenten közölte, már annyira kitágultam, hogy ma meg fog születni ez a gyerek. Bumm.
Hirtelen elkezdtek kavarogni bennem az érzések. Egyfelől már annyira jöttek a fájások, hogy azonnal túl akartam lenni rajta, szülni akartam. Másfelől tudtam, hogy 7-8 héttel korábban születik meg a baba. Mi lesz vele? Nem is tudom, milyen egy ilyen kisbaba...
Idő nem sok volt filozofálgatni, már annyira gyorsan jöttek a fájások, hogy kicsúszott a számon egy ma megmosolyogtató mondat: „Doktor úr, nem lehetne császár?” Persze az orvos megértő volt, kedvesen megnyugtatott, mindjárt megszületik a baba, kitartás. Azért örülök neki, hogy nem így működik a császározás, legalábbis nem az én orvosomnál.
Kicsivel két órával azután, hogy reggel felkeltem, pontosan 8.42-kor néhány erős nyomásra kibújt a pici. Kicsit kellett vágni a gáton, a korababáknál az orvosom szerint így segítenek. A cél, hogy minél könnyebben világra jöhessenek, hogy megkapják a megfelelő ellátást. Hangosan sírt, s amíg engem összevarrtak, a férjemmel elvitték, de már jöttek is vissza, és a kezemben tarthattam. Aprócska volt, de teljesen újszülött kinézetű. Miniben. 2250 grammal jött világra, s a koraszülött intenzív osztályra vitték megfigyelésre. Akkor azt mondták, hogy mivel nagysúlyú - koraszülött mércével -, ha minden rendben lesz, akkor akár meg is kapom pár nap múlva, mintha időre született volna.
Bár a szülés maga nem volt egy hosszú történet, de nem tudom egy klasszikus szüléshez hasonlítani, hiába ugyanazok történtek velem is. Leginkább egy sürgős műtétnek éreztem, ahol nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban, s közben együtt kell működni, meg kell dolgozni a babaért. Nem volt idő átélni, kiélvezni azt, hogy éppen a második fiamat hozom világra.
És hogy a férjem hol volt mindvégig, miközben apás szülésről beszélünk? Emlékek a fejemben erről csak nyomokban lelhetők fel a gyors és váratlan történések miatt. Pedig végig ott állt mellettem, fogta a kezem, de a felgyorsult események miatt annyira a pillanatban éltem, hogy egy-két képen villan csak be. Nem fényképezett, nem videózott, mint az első szülésnél, nem masszírozta illatos olajjal a derekam, nem hallom a hangját, ahogy bíztat, és csak napokkal később jutott eszembe, hogy nem is ő vágta el a köldökzsinórt.
Sok emésztenivaló van ebben a történetben, kezdve onnan, hogy csak hetekkel később akartam abbahagyni a munkát, és csak magunkra összpontosítani, dolgoztam, sőt még iskolába is jártam, amit a szülés előtti héten fejeztem be. A lakás sem lett átrendezve, megannyi dolgot akartam intézni, utánanézni, ráhangolódni a kétgyerekes anyaságra, de erre nem volt idő. Nehéz volt utolérni lelkileg az eseményeket, azt, hogy egyik pillanatról a másikra karjaimban fogom a második fiamat, akit még szerettem volna a hasamban kényeztetni, s egyáltalán, hogy ilyen hirtelen kétgyerekes család lettünk.
A történetünk ezzel nem ért véget, annyit mondhatok, hogy 3,5 hetet még maradnunk kellett a kórházban, s izgalmakkal teli volt ez az időszak is.
