Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Zsúrok, közös játékok szervezésével oldható a gyerekek közötti feszültség, és segít beilleszkedni a gátlásosabbaknak is, írja pszichológusunk.
Az iskola a szülő és tanár szemében talán főleg a tanulásról szól, de a gyermek szempontjából van valami, ami sokkal fontosabb, és a tanulmányi sikereknél is jobban meghatározza, szívesen megy-e be reggel az osztályterembe, ez pedig a többiekkel való kapcsolat. Ha visszagondol az ember iskolás éveire, a legintenzívebb: fájdalmas vagy felemelő élmények barátságokhoz, társas eseményekhez kapcsolódnak, nem pedig tanulmányi sikerekhez, kudarcokhoz. Ha szörnyű élmény volt kínlódni a tábla előtt a felelésnél, mikor készületlenül kellett kiállnunk, nem azért szorul össze a gyomrunk az emléktől, mert egyest kaptunk, és ezzel romlott az átlagunk, hanem mert nevettek a többiek. Vagy ellenkezőleg, segíteni próbáltak, súgtak, mutogattak, és ma is jó rágondolni, hogy odatartozónak éltük meg magunkat.
Azt szokták mondani, az iskolás évek alatt válik egyre mérvadóbbá a kortársak értékítélete. Míg a kisiskolás, a 6-8 éves elsősorban a tanító elismerésére vágyik, a kamaszkor felé haladva egyre inkább a többi gyerek véleménye szolgál viszonyítási pontul. Bár igaz, hogy kamaszkorban a gyerek tudatosan a többieknek akar megfelelni, és adott esetben akár ciki a tanári dicséret (ezt az ügyes tanár ki tudja kerülni, ha nem pátyolgató módon dicsér, hanem egyenlő félként, akár tárgyilagos stílusban elismeréssel adózik a teljesítménynek), de minden életkorban húsbavágó kérdés, elfogadják, szeretik-e az embert a többiek. Gondoljunk bele, milyen keservesen tud sírni egy óvodás is, ha kirekesztettnek érzi magát, ha nem barátkoznak vele!
Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a szülőnek feladata van, ha azt látja, problémát okoz a csemetének a beilleszkedés. Helyzettől függ, hogy mekkora segítség kell. Ha a játszótéren nem mer odamenni másokhoz, kezdeményezhet közös játékot valakivel a szülő, majd mikor már benne van a gyerek, diszkréten kivonhatja magát. Ha azt látja, ügyetlen volt a gyerek, például erőszakosan akart bekapcsolódni, ezért utasították el, ne szidja le egyik felet se, mindig pozitív alternatívák formájában kínáljon segítséget! Akár konkrét mondatot adhat a szájába, amivel indíthat. A kritika és szidalmazás ebben a témában különösen káros, hiszen azok a gyerekek ügyetlenebbek társas téren, akik eleve bizonytalanok. Ha az ember megerősítést kap arra, hogy hibát hibára halmoz, egyre jobban figyeli majd saját gesztusait, és egyre kevésbé képes majd spontánnak lenni. Ez a túlzott önmonitorozás persze már inkább a nagyobbakra jellemző, és akár felnőttkorban is megmarad. Tehát inkább sugalljuk azt, hogy nyugodtan lehet hibázni, a próbálkozás a lényeg!
Ezt a könnyed attitűdöt nehéz képviselni azoknak a szülőknek, akiknek maguknak is gondot okoznak a társas helyzetek. Nem véletlen, hogy a zárkózott, szorongó csemeték szülei gyakran maguk is hasonló problémákkal küzdenek, így nehezebben tudják segíteni gyereküket. Sajnos könnyen kialakul az a láncolat, hogy a szülő számára ijesztő a társas világ, ezt az érzést (szándékán kívül) közvetíti a gyermek felé, aki emiatt eleve szorongva lép bármilyen társas helyzetbe, és mivel a többiek érzik rajta a zavart, hogy valami nem stimmel, ez úgy csapódik le, hogy valahogy nem olyan jó vele lenni, inkább keresik mások társaságát. Mielőtt megrémülnének a szorongó szülők, szerencsére soktényezős történet a beilleszkedés, és tudatos lépésekkel segíthető. Eleve fontos a gyerek és csoport összeillése. Ugyan vannak olyan egyéni, személyes jellemzők, amik kockázatot jelentenek kirekesztettség szempontjából (összességében a társas kompetencia hiánya), de az tapasztalható, hogy aki az egyik közösségben esetleg nehezen találja a hangot a többiekkel, azért máshol lehet, hogy népszerű lesz. És ez egyben a megoldási kulcs is: ha azt látja a szülő, hogy nem érzi magát jól az osztályban a csemete, amellett, hogy természetesen az ottani viszonyain is javítani kell, érdemes olyan kiegészítő foglalkozást keresni, ahol várhatóan könnyebb lesz neki. Előfordulhat, hogy a gyermek művészlelkű az osztálytársaihoz képest, akiket inkább a ruhamárkák és a sztárok érdekelnek. Akkor vigyük táncházba vagy kézműves körbe a gyereket. Fontos, hogy jó élmények érjék, ez talán még fontosabb, mint a rosszélmények elkerülése! Lássa, hogy nem arról van szó, vele valami baj van, ő marslakó, és azt, hogy máshol találkozhat hozzá hasonlókkal is.
Ám a nap nagy részét mégis az osztályban, illetve óvodai csoportban tölti a gyermek, ezért az ottani feszültséget is kezelni kell. Sokszor segít, ha a szülő összejövetelt szervez, amire meghívja a többieket, így a gyermeknek eleve előnye van, mert ő a „házigazda”. Ilyenkor szervezzünk olyan tevékenységeket, amik kölcsönös együttműködésre épülnek. Bármilyen egyszerű játék jó, ami kooperációra alapul, amiben a gyerekek érdeke egymásra figyelni, bíztatni egymást. Persze, a szülő elfoglalt, egy ilyen buli anyagi ráfordítást is kíván, nem beszélve arról, ha éppen maga a szülő is zárkózottabb természet, nem is szívesen fog ilyen vállalkozásba. Az eredmény miatt mégis megéri: ha este azt látjuk a csemete arcán, hogy ragyog az örömtől, mert végre volt egy jó élménye a többiekkel, az kárpótol mindenért. Ha pedig valamiért nem sikerült jól az alkalom, a szülő is gyakorolhatja azt, amit a gyereknek szeretne megtanítani: „nem baj, majd legközelebb jobban alakul, a lényeg, hogy próbálkozzunk”.
Cziglán Karolina, pszichológus
