Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Legalábbis, ha nem akarja, hogy egyre rosszabbul tanuljon, hiúvá váljon, aki másokat akar lenyomni, és képtelen kezelni, ha valamiben nem ő legjobb.
Thomas ötödik osztályos New York egyik szupererős iskolájában. Aki ide be szeretne kerülni, annál IQ teszttel kell igazolni, hogy a jelentkezők legintelligensebb egy százalékához tartozik. Thomas nem csak, hogy ebbe az egy százalékba tartozik, de még az ide járó gyerekek közül is a legmagasabb IQ-jú egy százalékba.
A fiú egész életében mindenkitől azt hallotta, hogy ő nagyon okos. Nem csak a szüleitől, de gyakorlatilag bármilyen felnőttől, akivel egyáltalán kapcsolatba került. A mérések pedig csak igazolták ezt. Az ember azt gondolná, ilyen intellektuális adottságokkal egy gyereknek nem okozhat túl nagy gondot egy általános iskola.
Csakhogy a srác édesapja - ahogy sok más, nagyon intelligens gyerek szülei is - arról számolt be, hogy a hiába tudja a gyerek magáról, hogy okos, ez az iskolai feladatok esetében egyáltalán nem magabiztosság formájában jelentkezik. Sőt! Thomas egyáltalán nem hajlandó olyan feladatokkal próbálkozni, amikben nem túlságosan erős. Bizonyos dolgokat pillanatok alatt megért, amit viszont nem, azt szinte azonnal feladja, és közli: "ebben nem vagyok jó".
Thomas például nagyon megküzdött az angol szavak betűzésével, nem ment neki a folyóírás, és nehezebben értette meg a törteket is. És ahelyett, hogy próbálkozott és gyakorolt volna, elzárkózott ezektől a feladatoktól. Nem bírta elviselni azt, hogy ő valamiben nem magától zseniális.
Ez nem egyedi eset. A kutatók régóta felfigyeltek arra a jelenségre, hogy a legintelligensebb gyerekek - azok, akik a teszteken a felső 10 százalékban teljesítenek - milyen gyakran teljesítenek az iskolában a képességeik alatt. Gyakran nagyon mélyen a képességeik alatt.
De miért van ez? Kutatók nagyon érdekes kísérleteket végeztek azzal kapcsolatban, milyen hatással van a gyerekre, ha dícsérjük. Mert azt manapság nem vonjuk kétségbe, hogy a gyereket dícsérni kell, azt várjuk, a dícséret fogja motiválni. Csakhogy, azzal, hogy rendszeresen mondogatjuk a gyereknek, hogy milyen okos, nem védjük meg a kudarctól. Épp ellenkezőleg, ezzel szinte borítélkolhatjuk számára azt.
Miért adják fel az okos gyerekek?
A kísérlet során az derült ki, nagyon nem mindegy, milyen az a dícséret, amit a gyerek kap. Carol Dweck, a Columbia egyetem kutatója 400 ötödikessel végzett el egy kísérletet. Minden egyes gyerekkel (egyenként) egy egyszerű, képes IQ tesztet töltettek ki. Amikor végeztek a teszttel, minden gyerek egy egyszerű, egyetlen mondatból álló dícséretet kapott. Véletlenszerűen választották ki, melyik gyereknek mondják azt, hogy a tesztje jó lett, mert "te nagyon ügyes vagy ebben" és melyiknek azt, hogy a teszt jó lett, mert "biztosan nagyon keményen dolgoztál".
Ezt követően a gyerekeknek felajánlották, hogy kitölthetnek egy újabb feladatlapot. Választhattak, hogy egy olyanba kezdenek bele, ami nehezebb lesz, mint az első, de a kutatók szerint nagyon sokat lehet belőle tanulni. A másik lehetőség az volt, hogy kitöltenek egy tesztet, ami ugyanannyira könnyű, mint az első volt. A nehezebb feladatot választotta azok 90 százaléka, akiket az erőfeszítésükért dícsértek meg. Akiket viszont a képességeikért, ők többségében megint a könnyű tesztet választották. Az "okos" gyerekek nem kockáztattak.
A kísérlet egy következő szakaszában a gyerekek nem választhattak. Az első teszt után mindannyian egy nagyon nehezet kaptak, olyat, ami két évvel idősebbek számára lett volna megfelelő. Ahogyan várható volt, egyetlen gyerek sem tudta megoldani a feladatokat.
Csakhogy a reakció a kudarcra nagyon is különböző volt a két csoportban. Azok, akik a befektetett munka miatt kaptak dícséretet, nem keseredtek el. Nagyon keményen próbálkoztak, minden lehetséges, általuk ismert módon próbálták megoldani a feladatokat. És úgy gondolták, legközelebb majd még keményebben kell dolgozniuk, és sokan - teljesen önmaguktól - közölték, hogy ez a kedvenc feladatlapjuk.
A korábban az okosságukért megdícsért gyerekek viszont teljesen letörtek, és arra a következtetésre jutottak, hogy ők valójában nem is okosak. És közben rémesen érezték magukat, izzadtak és szenvedtek.
De ezzel nem volt vége. Miután minden gyereket kitettek a garantált kudarcnak, következett egy harmadik adag feladat. Ez épp annyira könnyű volt, mint a legelső sorozat. A kemény munkáért dícsért gyerekek itt átlagosan 30 százalékkal teljesítettek jobban, mint először. Az eszükért dícsért gyerekek eredménye viszont 20 százalékot romlott.
Dweck számított arra, hogy a dícséret fajtája befolyásolja a gyerekek teljesítményét, de a mérték még őt is meglepte.
"Amikor egy gyereket a kemény munkáért dícsérünk, egy olyan változótól tesszük függővé a sikert, amelyet kontrollálni tud. Az ilyen gyerekek úgy tekintenek magukra, mint akiknek a kezében van a siker kulcsa. Amikor a született képességek fontosságát hangsúlyozzuk, elvesszük tőlük a kontrol lehetőségét, ami nem ad megfelelő eszközöket a kudarc kezelésére." - véli Dweck. A további interjúk során a kutatók feltárták, hogy azok a gyerekek, akik az okosságot tartják fontosnak, magukban le is értékelik az erőfeszítés fontosságát. "Okos vagyok, nekem nem kell keményen küzdenem" - gondolják. Az ő szemükben az erőfeszítés annak a nyílt beismerése, hogy valaki nem tehetséges.
Ugyanez a kísérlet ugyanilyen eredményeket hozott minden társadalmi osztály gyerekei között, a nem megfelelő dícséret negatív hatása fiúkat és lányokat egyaránt érintett - a legkeményebben a legokosabb lányokat - ők bírták a legkevésbé elviselni, ha valamiben nem voltak azonnal tökéletesen jók. Még az óvodások sem voltak immunisak erre a jelenségre.
Az agy is egy izom, ami fejleszthető
Dweck eredményeit egy következő kísérletsorozatban is felhasználták. Ezt egy olyan iskolában végezték el, ahol a tanulók legnagyobb része valamilyen kisebbséghez tartozik, és nem tanul jól. A kutatók a gyerekeket két csoportra osztották, majd 8 alkalommal tartottak nekik workshopokat.
A kontrollcsoport arról tanult, hogyan kell tanulni. A másik csoport anyagát viszont kiegészítették egy olyan modullal (ez két alkalommal, összesen 50 perc volt), ami arról szólt, hogy az intelligencia nem előre meghatározott. Ezek a gyerekek arról olvastak fel egymásnak előadásokat, hogyan nőnek új neuronok az agyban, ha az agy kihívást jelentő feladatokkal találkozik. Láttak prezentációkat az agyról, és maguk is előadtak jeleneteket.
Ezt követően pedig a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogyan változnak, ha változnak egyáltalán, a tanulók jegyei.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy az eredmények megmutatkozzanak. A gyerekek tanárai nem tudták, ki melyik csapatba tartozott, mégis hamarosan meg tudták mondani, kinek tanították azt, hogy az intelligencia fejleszthető. Ezeknek a gyerekeknek a jegyei és a tanulási szokásai is javultak. Egyetlen félév alatt sikerült megfordítani a folyamatot, amely szerint a matekjegyek az idő előrehaladtával folyamatosan romlanak.
Az egyetlen különbség a két csoport között két lecke volt, összesen 50 perc, amiben a kutatók nem is a matematikáról beszéltek, hanem arról, hogy az agy is egy izom. Ha keményebben dolgoztatod, okosabb leszel. És ennyi elég volt ahhoz, hogy a matematika jegyeik javuljanak.
Az önbecsülés, és amiért az nem fontos
Amióta 1969-ben Nathaniel Branden megírta az "Önbecsülés pszichológiája" című könyvét (nem találtam meg a magyar címét, lehet, hogy az más volt), tartotta magát a nézet, hogy mindent ki kell küszöbölni, ami egy kicsit is alááshatja a gyerekek önbecsülését. Nem volt verseny, az edzők már nem a gólokat számolták, és minden gyereknek jutalmakat osztogattak. A tanárok kidobták a piros ceruzát, a kritikát pedig felváltotta a folyamatos - sokszor nem is indokolt - dícséret.
1970 és 2000 között több, mint 15 ezer olyan tanulmány látott napvilágot, ami azt mutatta, hogy a dícséret, az önbecsülés és a teljesítmény együtt járnak. Ennyi tanulmány, ami mind arról szólt, mi mindenre van hatással az önbecsülés, a szexuális élettől a karrierig. Csakhogy az eredmények mégis sokszor voltak ellentmondásosak.
Úgyhogy, 2003-ban az Amerikai Pszichológusok Társasága felkérte a téma egyik legismertebb kutatóját és támogatóját, nézze át az addigi szakirodalmat, és véleményezze a kutatási eredményeket. Dr. Roy Baumeister és munkatársai azt találták, a kutatások rémisztő százaléka hibás, az eredményeket különböző dolgok eltorzítják. Összesen 200 olyan kutatást találtak, amik megfeleltek az általuk meghatározott, szigorú tudományos kritériumoknak.
Miután kielemezték ezt a 200 kutatást, arra jutottak, hogy az önértékelés nincsen összefüggésben a jó jegyekkel és a munkában elért sikerekkel. Nem csökkenti az alkoholizmus esélyét. És nem tesz kevésbé erőszakossá sem. "A szakmai életem legnagyobb csalódása volt" - közölte Baumeister.
Később, egyetemistákkal végzett kutatásokat, és azt találta, a bukás határán álló diákok csak még rosszabbul teljesítenek, ha megkísérlik növelni az önbecsülésüket.
Megérdemelt a dícséret vagy sem?
A dícséret komolysága, az, hogy mennyire megérdemelt, szintén kulcsfontosságú. A gyerekek már egészen fiatalon elkezdik mérlegelni, jogos volt-e az elismerés. Csak a 7 év alattiak vesznek mindent készpénznek.
Az ennél idősebbek már pont annyira gyanakvók, mint a felnőttek. Keresik a mögöttes jelentést, a rejtett gondolatokat. A 12 évesek pedig már azt gondolják, hogy ha a tanár megdícsér valakit, az valójában azt mutatja, hogy az illető valamit nem csinált jól - hogy valamiben nem elég ügyes, és a tanár szerint több bátorításra van szüksége. A kicsit idősebbek pedig már egyenesen azt gondolják, hogy a tanár dícsérete valójában kritika.
Vagyis, a tanár, aki - nem megalapozottan, nem megfelelően - dícsér, sokszor akaratlanul azt az üzenetet küldi, hogy a gyerek szerinte elérte a képességei határát, míg az, aki kritizál, azt, hogy még van lehetőség a fejlődésre.
Ha az eszét dícséred, az önfényezés lesz mindene!
Dweck és az ő eredményeit követő kutatások azt mutatják, a "túldícsért" gyerek elsődleges mozgatórugója az lesz, hogy fenntartsa a róla alkotott képet, ők sokkal versengőbbek lesznek, akiket az érdekel, hogy lenyomjanak másokat.
Egy kutatásban a diákok két puzzle feladatot kaptak, és egy részüket itt is az eszükért, másik részüket az elvégzett munkáért dícsérték. Az első és a második teszt között választhattak, megtanulnak-e egy új megoldási módszert, vagy megnézik, hogyan teljesítettek az első körben a többiekhez képest. Az eszükért dícsért gyerekek az eredményüket akarták megtudni, ahelyett, hogy felkészültek volna a folytatásra.
Egy másik, hasonló kísérletben egy diákcsoportnak azt a feladatot adták, hogy írják meg, milyen eredményt értek el a teszten, a lapokat pedig - úgy tudták - egy másik iskola tanulóinak fogják elküldeni, akikkel soha nem fognak találkozni, és akiknek a nevét sem tudják. Az eszükért dícsért gyerekek 40 százaléka lódított, és írt be a valósnál nagyobb pontszámot. Az erőfeszítésért dícsért gyerekek közül alig valaki hazudott.
Amikor a gyerekek az általános iskolából följebb lépnek, hirtelen megnőnek a követelmények, és általában kissé romlanak a jegyek. Azok, akik addig az eszükre voltak büszkék, ezt úgy élhetik meg, hogy valójában nem is olyan okosak. A hirtelen leromló jegyeik pedig soha nem fognak megjavulni, számukra az egyetlen eszköz, amivel az elérhető lenne - több tanulás - csak a kudarcuk újabb bizonyítéka lenne.
