Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hadd bazdmegeljen, ne köszönjön a gyerek, szíve joga. Élni és élni hagyni! A két pszichológus közös előadást tartott az IBS-en.
Nem mindennapi előadásnak lehettek részesei a Soteria-Menedék program keretében megrendezett előadás nézői csütörtökön az IBS-en. A pszichológia iránt fogékonyak két legnagyobbnak mondott ásza, Feldmár András és Vekerdy Tamás ugyanis közös asztalhoz ültek, hogy megosszák a nagyérdeművel tapasztalataikat család, iskola, menedék témában. Rengeteg válaszra éhes szülő és leendő szülő ült a nézőtéren és itta a két rendkívül szórakoztató pszichológus pszichoterapeuta szavait, akik kitettek magukért, megkockáztatom, ha őket tennék inkább a kereskedelmi tévék beszélgetős showműsoraik főműsoridejébe nemcsak, hogy végre leáldozna a sok önjelölt wannabe celebnek a mikrofonok előtt és mögött, de végre lenne is valami értelme az emberekhez eljuttatott üzeneteknek. Persze, ki akarja az igazságot hallani arról, hogy mit kéne jól csinálni ahhoz, hogy ne totál idegbetegeket neveljünk erre a bolygóra, amikor meghallgatjuk a tévék kamerája előtt már kétszer is átment szerencsétlenek megdöbbentő válásáról szóló híreit?
Ahogy az IBS előadóját elnéztük elég sokan. Feldmár messziről közelítette meg a témát, felemlítve kedvenc tanítómesterét Ronald David Laingot, aki felvetette, mi történne, ha egyáltalán nem kezelnék az orvosilag skizofrénnek mondott állapotot, hanem elfogadnánk, hiszen simán lehet, hogy amit mi skizofrénnek nevezünk, az az egyén gyógyulási folyamatának egy állapota. Feldmár szerint azért kezeljük ezt a helyzetet különböző sokkoló vagy kevésbé sokkoló módszerekkel, mert betegnek tartjuk azokat az embereket, akiknek az állapotától mi, normálisnak mondottak szorongunk.
"Ha kókadt a kedvenc növényünk, azt se visszük pszichológushoz, hanem megteremtjük számára a megfelelő környezetet, azt, amiben jól érzi magát" - mondta nagy nevetés közepette. "Kitesszük a napra, betesszük a napról, átültetjük. Ez ugyanígy vonatkoztatható gyerekre, őrültre, mindenre. Csak ne kelljen rá figyelni! És ehhez jön még a gyógyszerlobbi, ami lassan a gyerekekre is durva gyógyszereket erőltet, ezzel is ellehetetlenítve a további létezést."
Vekerdy Tamás folytatta, aki szerint óriási különbség van aközött, hogy "legyél az, aki" vagy "legyél az, akinek én akarlak". Úgy véli, hogy ahogy mindenkinek más a DNS-e és az ujjlenyomata, úgy individuumként is minden ember más. Nagy hibának tartja, hogy (különösen a hazai) oktatási rendszer csak az értelmi intelligenciát méri, csak a lexikális memóriát és a matematikai készséget osztályozza, sehol meg sem említi az érzelmi intelligenciát. Ugyanezektől a dolgoktól szenved a család is, a társadalmi körülményeknek való megfelelési kényszertől, ami miatt szinte lehetetlen megteremteni a legkedvezőbb körülményt, amiben a gyerek az lehet, aki. "A kislány nem köszön a hatodikon lakó néninek a liftben. Hát, miért köszönne, azt se tudja ki az, nem szereti az idegeneket. Ő az én unokám, engem szeret, nekem köszön, miért kellene neki köszönnie egy vadidegennek? Ilyenkor finoman, érzelmi töltet nélkül rászólok, hogy köszönj szépen a néninek, Pannikám. De ha elfogadom olyannak amilyen, és megnyitom a látszólag haszontalan kommunikációs csatornákat, úgyis mint ölelgetés, szeretgetés, hancúrozás, közös játék, tehát a számára fontos dolgokkal foglalkozom, akkor olyan biztonságot adok neki, amiben ő az lehet, aki."
"Engem nem zavar fiam, ha bazmegolsz" - vette át tőle a szót Feldmár - "de lehet hogy a főbérlő nénit zavarni fogja, sőt lesznek mások is, akiket zavar. Mit csinál a gyerek? Rohan a főbérlőhöz, majd visszajön és azt mondja: Apa, igazad volt. Ugyanígy a gyerek zsigerből elutasít minden jelzőt és melléknevet, amivel illetjük. Nem, én nem szép, okos, buta, kiskutya, kiscica vagyok, én Peti, Anna, stb vagyok. A gyerek azt hiszi, hogy a jelző egy követelés, a pozitív jelzőt is úgy fogja fel, jajj, nekem jónak kell lennem. Mintha ő amúgy nem lenne jó."
Vekerdy itt ismét visszatért az iskola problémájához, kiváltképp, mivel az iskola az, ahol aztán főleg a rossz dolgokkal azonosítják az embert. "Mit tehet az ember? Biztosítja arról, hogy a család mellette áll, akkor is ha nem ért egyet azzal, amit amúgy a gyerek csinál. Ha már elsőben elkezdjük a bepakoltad a táskád, kész van a leckéd hisztit, és hasonló kérdésekkel inzultáljuk, akkor az maga lesz a 12 év garantált pokol. Nem viszi magával a tornazsákot egyszer, kétszer, háromszor? Majd negyedszerre magával viszi. A kényszer mindig utálatot szül."
Feldmár ezen a ponton visszakanyarodott az úgy nevezett őrültekhez, akiket a londoni menedékekben látott, ezeknek a helyeknek a lényege, hogy hagyják az embert élni, ahogy ő akar. Az említett példában egy csontig lesoványodott fiatalemberről beszélt, aki három évig nem evett, pelenkázni kellett és ki sem mozdult a szobájából, majd három év után megérezte a friss kenyér illatát. Lement, amibe már magába is majdnem belehalt, hiszen a csontjai nem voltak jó állapotban ennyi fekvés után, és elkezdett élni. Ő ezt szükséges elpocsékolt időnek nevezte évekkel később, amikor már állása és barátnője is volt. "Ehhez persze kellett, hogy olyan emberek vegyék körül, akik nem félnek attól, ha valaki más. A magja az elmebetegségnek a megszégyenítéstől való félelem. De ha van valaki, aki azt mondja a megszégyenített embernek, hogy nem kell félni, akkor az nem lesz többé megszégyenítve."
A gyerekpszichológus Vekerdy szerint már az oktatási rendszernek az az igen alapvető felvetése is rossz, hogy a tanárok ugyan le akarják adni az anyagot, ám a gyerekek nem akarják felvenni. Hiszen milyen képtelen dolog, hogy az kérdez, aki tudja a választ attól, aki nem.
Az előadás második órájában a nézők kérdezhettek, ám a kérdéseik sok jóval nem kecsegtettek. Nem kell ahhoz pszichoterapeutának lenni, hogy az ember rájöjjön, mindenkinek nem lehet egyformán jó tanácsot adni. Illetve a jó tanács sokszor egyáltalán nem az, amit hallani akarunk, tehát ha az egyik szülő például fentiek szerint akarná nevelni a gyereket, de a másik nem, akkor a másik szülőt azonnal faképnél kell hagyni. Vagy hogy a huszonéves gyerek költözzön el, ha nem tud normálisan kommunikálni a családjával. Vagy, "ha a gyerek antiszociális, akkor meg kell neki mondani, hogy engem nem zavar, ha nem írsz, olvasol, barátkozol, de téged lassan zavarni fog. Mit csináljunk? Költözzünk el, menjünk más iskolába? Azt csinálom, amit te akarsz. De neked döntened kell, mert ha ez így megy tovább, hülyének fognak nézni."
Feldmár azt mondja, ha nem akarod, hogy hazudjon a kamasz gyereked, ne kérdezz tőle semmit, amit Vekerdy azzal fűszerez, hogy a kamasz zsigerből védi a magában lassan kialakuló felnőttet. Feldmár szerint a stresszre (és ez a stressz lehet az is, hogy a gyerek túl jól teljesít) négy megoldás van: vagy harcol, vagy menekül, vagy hatékonyan megbetegszik, és végül, hogy a szülő hatékony védelmet nyújt, kiemeli a környezetből a gyereket, ha az rosszul érzi magát, biztatja, támogatja, bátorítja.
Nehéz végső konklúziót levonni a hallottakból, ám ha van egy otthon, ahol kompromisszum van, és ahol önmaga lehet az ember, az már fél siker. És talán másoknak is érdemes lenne Vekerdy Tamás szavait meghallani, aki úgy véli, mindenki individuum és az "első a párt, nemzet, haza, közösség" dogmák idővel mindig elbuknak.
