Normális, ha az ovis arról mesél, elefántot nevelnek otthon. Aggódni csak akkor kell, ha a gyerek még 8-9 évesen is nagyon sokszor lódít.
Érdemes leszögezni: még egy gyerek sem nőtt fel úgy, hogy sosem hazudott volna. Ez azért fontos, mert sok szülő túlzott érzékenységgel reagál már a kicsi gyerek füllentésére is. Van, aki arról panaszkodik, kamasz gyereke magatartászavarának volt előjele, hiszen már kétévesen is hazudott.
Ebből kiindulva mindenkinek magatartászavarossá kellene válnia, mert az, hogy a kisgyerek sok helyzetben nem a felnőtt számára igaznak tűnő dolgot mondja, természetes és általános jelenség. Arra kell érzékenynek lennie a szülőnek, hogy mi van a hazugság mögött, mi a célja, miről szól az adott helyzetben. Csak ennek alapján dönthető el, van-e probléma, van-e tennivalója a szülőnek.
Az óvodás időszakra igaz, hogy nem válik szét élesen a fantázia és a valóság. Egy-egy kitalált történetbe annyira bele tudja élni magát a gyerek, hogy számára abban a pillanatban valóságnak tűnik.
Mikor a három-négyéves csemete arról számol be az óvónőnek, hogy ők otthon tartanak egy kiselefántot, a nappaliban nevelgetik, és ha majd megnő, akkor odaadják az állatkertnek, személyisége egy része ugyan tudja, hogy ez nem igaz, de azt játssza, hogy igaz, és annyira átéli ezt, hogy számára érzelmi értelemben hitelessé is válik a történet. Ezt a belső valóságot osztja meg az óvónővel, nem pedig a becsapás hátsó szándékával mesél neki valótlanságokat.
Ha valaki számára nehezen megfogható, hogy lehet, hogy valaki egyszerre hiszi is, és nem is, amit mond, gondoljon bele, milyen keservesen tud sírni a gyermek, akinek kiesett a hajóból a mackója, és elvitte a folyó. Egyszerre tudja, hogy a játékmackó csak egy tárgy, és egyszerre érzi, hogy egy barátot, érző lényt veszített el. Ahogy a mackó bensőséges társ, úgy az elképzelt elefánt nevelgetése is valódi izgalom, mesélnivaló kaland.
Egy másik típusa a gyakran félreértett jelenségeknek, mikor a gyermek azért nem a valóságot mondja, mert egyszerűen nem emlékszik rá. A felnőtteknek gyakran nincs pontos képe a gyermeki emlékezetről, és csodálkoznak, miért mondja a két-hároméves csemete minden nap hazafelé, mikor megkérdezzük tőle, mi volt az ebéd az oviban, bölcsiben, hogy borsóleves. Azért, mert nem tudja felidézni a nap eseményeit folyamatában, világosan azonosítva, melyik emlék tartozik az aznaphoz, és mond valamit, ami szokott lenni, ami először eszébe jut a kérdésről. Ha az este hűtőbe rakott tortáról másnap hiányzik a marcipán, hiába vonjuk kérdőre a hároméves gyermeket, ő maga sem lesz biztos benne, hogy egy nappal ezelőtt ő ette-e le róla.
A fenti, tulajdonképpen hazugságnak nem nevezhető jelenségeket kivéve a füllentés leggyakoribb oka kisebb és nagyobb gyermekkorban is, hogy valamilyen büntetést szeretne elkerülni az ember gyereke. Büntetés alatt nem feltétlenül szobafogságot vagy zsebpénzmegvonást értünk, tehát olyasmit, amit a szülő kitalál a gyermek regulázására, hanem bármilyen kellemetlen következményt, például a szülő haragját, a megszégyenülést. Ez is természetes egy bizonyos életkorig, mert folyamatosan fejlődik az a képesség, hogy az ember egy azonnali kellemetlenséget vállalni tudjon egy hosszú távú cél érdekében.
Amikor a már iskoláskorú gyermek bevallja, igen, ő törte ki az ablakot, annak ellenére, hogy figyelmeztette a szülő, ne focizzon a lakásban, tudja, hogy ezért nem fogják megdicsérni, esetleg büntetést kap, de egyrészt átlátja, hogy ez nem elkerülhető következmény, hiszen a helyzet úgyis nyilvánvaló a szülő számára. Másrészt tudja, hogy hamarabb elül a vihar, mert anya és apa értékelni fogja, hogy nem próbált kibújni a felelősség alól. Meglehetős árnyalt helyzetfelismerést kíván tehát az a folyamat, ami eredményeképp megszületik a döntés: őszinte leszek. A kisebb gyermek még csak azt érzi, jó lenne megúszni a leszidást, és erre a tagadás látszik a legjobb útnak.
Akkor kell problémát sejtenünk, ha a nagyobbacska, 8-9 éves, vagy idősebb gyermek nagyon sokszor lódít, akár olyan helyzetekben is, mikor a környezet nem érti, miért volt ennek értelme. Különösen a szorongó, önbizalmukban bizonytalan gyermekek színezik ki a valóságot oly módon, ami hitük szerint számukra kedvezőbb. Ez nem is feltétlenül követi a felnőtt logikát, de a gyermek mégis azt érzi, jobb fényt vet rá az előadott verzió.
Ezek a hazugságok általában irritálják a szülőket, egyrészt, mert nehezebb együtt érezni vele, mint a csibészséget tagadó kisgyerekkel, másrészt elvesztik lábuk alól a talajt, mert sosem tudhatják, mikor hihetnek a gyermeknek. Mégis figyeljünk oda, hogy ne uralja el a légkört a gyanakvás, ne kérdőjelezzük meg a gyermek minden szavát! Inkább kezeljük nagyvonalú humorral (nem gúnnyal!), ha tudjuk, nem mondott igazat. Ezzel éreztetjük, a valóságnak megfelelő változat is felvállalható a helyzetben, nincs szükség színezésre.
Ha utólag derül ki egy hazugság, ne szégyenítsük meg a gyermeket, már csak azért se, mert a lebukáshoz, nem pedig a füllentéshez fogja kapcsolni a büntetést, és könnyen levonhatja azt a konzekvenciát: legközelebb nem szabad lebukni.
Ha a gyermek már nem olyan kicsi, ami indokolná a fantázia és valóság egybemosódását, és azt tapasztaljuk, gyakran nem mond igazat, érdemes elgondolkodni, mit kompenzál ezzel. Vajon miért hiszi, hogy nem találna teljes elfogadásra a kendőzetlen igazság felvállalásával? Ilyen helyzetekben érdemes a megoldást nem a tünettel, azaz a hazudozással való foglalkozásban keresni, ne legyen ez állandó téma otthon! Nézzünk a jelenség mélyére, vajon nincs-e több biztatásra, megerősítésre szüksége a csemetének, nem bizonytalanodott-e el magában. Próbáljuk a belső mozgatórugók szintjén kezelni a problémát, például azzal, hogy több támogatást adunk neki.
