Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ez a mondat két évig kísértett, miután azt láttam, hogy szoptatni mindeki tud – kivéve engem. Aztán a másodiknál kiderült: a baj nem velem volt.
Ez a mondat két évig kísértett, miután ezt olvastam az összes fórumokon, hallottam a védőnőtől, és mindezek tetejébe azt láttam magam körül, hogy szoptatni márpedig tényleg mindeki tud – kivéve engem. Aztán a második gyereknél kiderült, hogy még ha tud is mindenki szoptatni, nem minden kisbaba képes rendesen szopni.
De kezdjük az elején, ott, hogy megszületett az első gyerekem, én lelkileg a lila ködben, ráhangolódva, átadtam magam az anyaságnak, meg az összes ősizéknek, eszembe nem jutott, hogy a szoptatás az mondjuk nem magától értetődő, hogy én majd ráteszem a mellemre, ő meg eszik, kész.
Bababarát kórházban szültem, az első két órát együtt töltöttük, amit a lányom végig is szopott lelkesen, én meg dagadtam a büszkeségtől, hogy milyen ügyes. Aztán jött a rooming-in, a gyerek velem egész nap, én minden második nyikkanásra mellre tettem (nehogy elkényeztetődjön), így is kb. másfél óránként szopott. A harmadik nap reggelén úgy nézett ki a mellbimbóm, mintha piranhákkal teli akváriumba lógattam volna, az érzés is nagyjából hasonló volt – a kórházban rendelkezésre álló szoptatási tanácsadó szerint a gyerek technikája jó volt, szépen igyekezett, az én mellbimbóm volt érzékenyebb az átlagnál. A harmadik nap estéjére már sírva sem tudtam szoptatni, annyira fájt és vérzett, jött a bimbóvédő.
Aztán hazajöttünk a kórházból, lassan a gátsebem is engedett ülni, de a gyerek csak nem tudott rendesen szopni. A tejem belövellt, azzal nem volt gond, de nem ment az ülve szoptatás sehogy. A gyerek feje minden pozícióban csak gurult erre-arra a karomon, hiába párna, meg hónalj-tartás, én csak ültem izzadva, ő ordított az éhségtől, míg végül vissza nem kullogtunk az ágyba, fekve kajálni. Órákat gondolkodtam azon, vajon a többi nő hogyan szoptat harmadik kéz nélkül – szemmel láthatóan arra lett volna szükségem, hogy a lányom fejét is a megfelelő pózban tartsam.
A végén feladtam, fekve szoptattam, és kész. Kérdezgettem a védőnőt, gyerekorvost, rendben van ez így, de csak legyintettek rám, rendben, persze, próbálkozni kell, majd belejön.
Csakhogy a tej a 3 hét után kezdett fogyni, és hiába volt fejés, tea, kapszula, alkoholmentes sör meg túrós tészta, vissza nem jött soha. Három napig hallgattam, ahogy a lányom ordít az éhségtől, aztán kiváltottuk a tápszert, és a maximum, amit elértem, hogy még egy pár hétig anyatejet is kapott mellé.
Aztán úgy három hónaposan ő is feladta, meg nekem sem volt kedvem a cirkuszhoz, amivel minden etetés járt – tápszeres gyerek lett, hál'istennek atom immunrendszerrel, jó étvéggyal, és el sem hízott tőle.
Persze hónapokig szaranyának éreztem magam, aki annyira béna, hogy még szoptatni se tud, pedig hát ugye szoptatni mindenki tud, csak akarni kell. Miután kikavarodtunk abból a pár hónapból, többször is felmerült bennem, hogy nem próbálkoztam eléggé.
Aztán olyan féléves korában kiderült a gyerekről, hogy hypotón (ez az izmok túlzott lazaságát jelenti, ami miatt azok nem elég erősek). A dévényes gyógytornászunk első öt kérdése között szerepelt, hogy voltak gondjaink a szoptatással. Mint kiderült, a gyereknek sem a hát-nyaki tartóizmai, sem az arcában az izmok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy normálisan szopjon – ezért gurult el a feje folyton, és ezért is ment el a tejem, mert nem tudott elég erősen szopni a mell stimulációjához (meg mert halálra idegeskedtem magam, nyilván).
A másodikat várva már nem voltak illúzióim, vettünk neki egy cumisüveg-szettet, és fel voltam készülve, hogy tápszer lesz a vége. Az esélytelenek nyugalmával kezdtem bele a szoptatásba a kórházban. Viszont hamar kiderült, hogy itt most nem lehet széplelkűsködni, a fiam az első két napot végigordította, amíg be nem lövellt a tej, muszáj volt óránként mellre tenni, különben időnként megjelent egy szigorú csecsemősnőver az ajtóban, hogy miért nem adok neki cicit, ha egyszer éhes. Ráadásul a gyerek be is sárgult, és a fejünk felett lógott egy kórházban töltött plusz hétvége, úgyhogy tényleg egyfolytában szoptattam, várva, hogy mikor kezd vérezni a mellbimbóm. De nem kezdett. A tej belövellt, annyira, hogy már a kórházban el kellett kezdenem fejni, a gyerek egyfolytában szopott, ügyesen, fejet tartva.
Amikor hazaértünk a kórházból egy merőben új problémával kellett szembenéznem: ugyanis elöntött minket a tej, napi fél litert tettem a fagyasztóba, és muszáj volt minden szoptatás előtt fejnem, hogy a gyerek egyáltalán enni tudjon, és ne csak lepattanjon a gumilabdaként feszülő mellemről. Azóta szépen összehangolódott a rendszer, és szoptatok, ő pedig eszik-alszik.
A tanulság tehát csak annyi, hogy nem mindig szaranya az, aki nem tud szoptani, és, ha nincs elég tapasztalt, odafigyelő védőnő, gyerekorvos a környéken, sokszor ki sem derül, hogy mi a baj. Ha a lila köd engedi, az önmarcangolás helyett érdemes más perspektívából vizsgálni a helyzetet.
