Az rendben van, hogy nem szeretnénk, ha a gyerek fő érdeme a szépsége lenne. De azzal csak segítünk neki, ha támogatjuk, hogy szépnek érezze magát.
Az utóbbi évtizedekben egyre elfogadottabbá válik a nézet, hogy a nevelés során nem a szülő formálja olyanná a gyermeket, amilyet előre eltervezett, inkább csak segíti kibontakozni, hogy olyanná válhasson, amilyen valójában, a lelke mélyén. Ennek ellenére azért a legtöbb szülőnek van arról elképzelése, hogy milyen legyen, és milyen ne legyen semmiképp a gyereke. Vannak olyan, elsősorban lányos anyukák és apukák, akik rossz néven veszik, ha csemetéjük szépségét dicsérik. Nem szeretnék, ha a külső volna az a terület, ahol elismerve érzi magát a kislány. Inkább legyen okos, művelt, kedves vagy határozott. Ezek a szülők nem szeretnének üresfejű, felületes kislányt, illetve nőt nevelni. A cél érthető, de az oda vezető útban gyakoriak a félreértések.
A szigorúbbak annak sem örülnek, ha túl sokat illegeti magát a lány a tükör előtt, és a kamaszkori, női szárnypróbálgatásokat sem veszik jó néven. Egy anyuka, mikor meglátta, tizenhat éves lánya szemceruzával visszafogottan kiemelte szemét, ráförmedt: „úgy nézel ki, mint egy prostituált”. Ez szélsőséges példa, de sokan vannak, akik kellemetlenül érzik magukat, például ha óvodáskorú kislányuk túlzottan szereti magát produkálni, szoknyácskáját ujjaival összecsippentve, széles mosollyal táncol a vendégek előtt.
Mivel a felnőtt világban nem illik nyíltan kimutatni a környezetnek „tessék, ezt vagyok én, tetszeni akarok!”, sok szülő zavarba jön, ha lányát láthatóan nem gátolja semmi ezen a téren. Keveredhetnek az anya érzései: talán félti, bajba sodorja magát a lány, ha ilyen kihívó marad serdülőkorára is, talán kicsit irigykedik is a felszabadultságára. Mindenesetre gyakran elhangzanak szerencsétlen mondatok, például, hogy „ne legyél olyan beképzelt!” vagy „ne produkáld magad!”.
Ez nem a legjobb módja annak, hogy a lányt más értékek felé terelje az ember. Értékeket átadni valójában nagyon nehéz tudatosan, erre a folyamatra különösen igaz, amit a nevelés kapcsán nem győznek hangsúlyozni a pszichológusok, hogy legerősebben a látott minta nevel. Persze, közel sem olyan egyszerű a helyzet, hogy a gyermek éppen úgy fog gondolkodni, olyan értékeket fog vallani, mint a szülei. Hiszen számít, hogy a bemutatott példa mennyire tűnik hitelesnek, más szavakkal: a gyermek szerint „bevált” e a szülőknek az, ahogyan ők próbáltak élni, boldogok-e vele. Ha úgy érzi, valami nem stimmel az életükben, nem érzik magukat jól a bőrükben, tudatosan és tudattalanul is kerülni fogja, ami szerinte ide vezetett. Ha például az értelmiségi szülők azt közvetítik, nem a pénz számít, hanem az intellektuális örömök, nyilván vonzóbb lesz a gyermek számára ez a gondolkodás, ha a szülők valóban elégedett, boldog emberek, mintha láthatóan szenvednek az anyagi gondok miatt.
Amit mégis átad a szülő, ha nem is szándékos munkával, az az érzelmi igényesség. Aki meghitt és elkötelezett kapcsolatokat látott, illetve élt meg a családban, még ha akar, akkor sem tud kibújni a bőréből. Pedig előfordul, hogy akar, gondoljunk például egy lányra, aki szeretne túlesni élete első szexuális élményén, és elhatározza, hogy az ott alvós buliban lefekszik egy fiúval, akivel ugyan nincs különösebb kapcsolata, de külsőre helyesnek találja. Könnyen lehet, hogy ez a lány azt fogja észrevenni, hogy bár elhatározta magát, valahogy mégsem tudja megtenni, még kissé becsípve sem.
Hogy konkrétan milyen értékeket fog a gyermek követni, annak irányát nem mindig sikerül megszabni, lehet, hogy nem ugyanúgy fog viszonyulni a valláshoz, hogy nem ugyanazzal a párttal fog szimpatizálni, hogy máshogy vélekedik az eutanáziáról vagy a feminizmusról. De az igényesség átadható: az, hogy ne fogadjon el olcsó, hamis válaszokat.
Visszatérve a szépség kérdésére, ha a szülő szeretné, hogy ne a külsőségekre összpontosítson a gyermek, nincs különösebb dolga, mint támogatni abban, hogy más területeken is kibontakozhasson. Ám kifejezetten káros, ha azt sugallja, hogy valami rossz, erkölcsi hiba, ha szépnek szeretne látszani mások és a saját szemében. Ha a szülő ingerülten reagál, mert a kislány fel akarja próbálni a ruháit, esetleg ki akarja sminkelni magát, azt az érzést kelti, hogy a tetszeni vágyása szégyellni való. Holott teljesen természetes, hogy próbálgatja a szerepeket. Ha lekicsinylő, gúnyos visszajelzést kap, azt nem annak fogja tulajdonítani, hogy édesanyja nem támogatja, ha egy gyerek felnőttnek akar látszani, hanem éppen arra a szerepre fogja vonatkoztatni, amiben a szárnyait próbálgatná. Ha boldogan fogadja hazatérő anyját az ötéves lány kirúzsozva, kipirosítva, és a mama szarkasztikus megjegyzést tesz a külsejére, azt éppen a felfedezni vágyott lányosságával, nőiességével fogja kapcsolatba hozni, és ha rendszeresek ezek az impulzusok, előbb-utóbb elbizonytalanodik magában.
A legjobb, ha a szülő jelzi, mi az, amit korainak tart, és bár alkalmanként azt is megengedni, elmondja, hogy most csak játékból sminkelik ki őt, vagy próbálják ki, hogy áll rajta a mama koktélruhája, vagy játékból rendeznek be szépségszalont a nappaliban. Általában is igaz, a kísérletezéstől nem kell félni, hozzá tartozik a normális fejlődéshez, hogy olyasmit is kipróbál az ember, ami később nem lesz élete meghatározó része.
