Elvált nő, három gyerek? Csak az első száz év nehéz, gondolhatják a kedves próbálkozók, akik nem számolnak a kölkök trükkjeivel.
„Jó, azt kérem, hogy ha lemegyek, legalább egy kávé legyen már, mielőtt hazazavarsz. Jó lesz tej, cukor nélkül is, ha muszáj, úgy hamarabb kész lesz. Meg mittudomén, közben a kicsi tép belőlem egy kis szőrt, és akkor már nem mentem potyára. Esetleg még szomorúan a kocsi felé kullogtomban a középső feltehet valami kínos kérdést. A nagyobbik meg utánam kiabál, hogy zrdavsztvujtye. Nekem már jó lesz. El kell fogadni, ami jut az életben, és örülni kell neki.”
Ádám vagy szív valamit, vagy konkrétan hülye. Vagy sorozatgyilkos, esetleg pedofil. Erre a következtetésre jutottam, amikor az első velünk töltött hétvége után feltett szándéka volt a továbbiakban is találkozni velem. Velünk. Aztán eszembe jutott, az elmúlt kilenc év alatt milyen próbálkozásaim (próbálkozásaik) voltak a használt férjem szavatosságának lejárta után:
Jánost még a válás kimondása előtt ismertem meg. Igazi anyukák kedvence-típus volt, magas, jóképű, csendes, templomba járó fajta, eleinte nem is tudtam komolyan venni, így még a harmadik reggelizős randi után sem tartottam értelmét annak, hogy felvilágosítsam a három gyerekemről. János viszont komolyan gondolta, így egy késő este mindenféle előzetes bejelentés nélkül megjelent nálam, hogy ő akkor most meginna egy forró teát a nagy hideg miatt. Jánost az első sokkhatás az első kölyök esetében érte, aki az addigi síri csendben egyszer csak felsírt a gyerekszobában. Őt szinte egyből követte a második, aki pisilni jött ki, míg végül a harmadik is megjelent a konyhaajtóban, álmosan méregetve a pasit. Van még? – kérdezte János, mire én inkább gyorsan menekülőre fogtam és elhajtottam az összeset aludni. Pedig már majdnem meg tudtam őket számolni – jegyezte meg János, aki mégis maradt. Egy évig. Első adandó alkalommal a kölykök egyből telehányták a zsírúj autóját. Ha épp nem hánytak, akkor a hamutartót törték le a helyéről. János raccsolt, amit baromira élveztek, persze ez abban nyilvánult meg, hogy feszt utánozták, vagy a répa, retek, mogyoróval szívatták. Később, amikor a középsőtől elkapta a bárányhimlőt, én szívattam az impotencia lehetőségével. A kicsi egyszer a lábára öntötte a bili egész tartalmát, a közös karácsonyunkat pedig egy vidéki kórház baleseti sebészetén töltöttük, mert a nagy lefejelte a padlót és agyrázkódása lett.
Péterrel mindössze egyszer randiztam. Aznap a kisebbik a nyakamon maradt valami oknál fogva délelőtt a bölcsőde helyett, de Péter elnéző volt, gondolta, nem fog zavarni minket. De, zavart. A gyerek konkrétan átfingotta az ebédet, majd a desszert után egy órán keresztül simogathattam a térdét fosás közben az étterem vécéjében, míg a pasi sürgős üzleti tárgyalásra hivatkozva lelépett és nem is hívott többé.
Zolival egy szórakozóhelyen találkoztunk. János esetéből okulva egyből úgy kezdtem a beszélgetést, hogy közöltem, három gyerekem van, de mint később kiderült, Zoli nem is hitte ezt el nekem addig, míg valóban nem találkozott velük. Zolit az első alkalommal megszólták, hogy elég alacsony, majdnem, mint egy törpe, bezzeg János milyen magas volt, a vacsoránál pedig figyelmeztették, oda ne üljön, ott János szokott. Aztán megszerették. Ezért cirka egy hét után közölték is vele, annak idején velem úgy beszélték meg, hogy majd húgot szülök kistesónak, nem ám öcsit, úgyhogy hajrá, ehhez mérten cselekedjen. Zoli amúgy egy hős volt, cselekedett volna, csak épp éjszakánként vagy a középső állított be a szobába alvajáróként és állt meg az ágy felett üres tekintettel, némán bámulva, a szívbajt hozva ránk, vagy a kicsi akart mindenáron kettőnk közt aludni, néha összepisilve a matracot. Utóbbi az elkövetkezendő hat év alatt szinte egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ne nyisson rá Zolira, amikor az nálunk tusolt. Ha valami oknál fogva nem nyitott rá, a fürdőszobaajtó szellőzőrácsa mellett hasalva leskelődött és röhögött.
Bálinttal a nagyobbik egész egyszerűen közölte, hogy ronda. András cipőjébe rajzszöget tett valamelyik, sose derült ki melyik, mert egyik se volt, amikor pedig Laci jött először, a kicsi lány jelentőségteljesen és épp elég hangosan a fülembe súgta: próbálj meg kedves lenni, mert különben soha nem fúrja fel neked azt a polcot - mindeközben azzal reklámozott, hogy nálam jobban senki nem tudja elböfögni az egész ABC-t. Hibátlanul és olyan hangosan, mint egy igazi férfi.
Ádám kvázi-kolléga, évek óta ismerem, előre felkészült a horrorra. Kikérdezése esetében az első öt kérdés között szerepelt, hogy mit dolgozik, mennyit keres, és milyen autója van. Idióta húgom ötlete alapján a legkisebb második nap leapázta, a séta alkalmával pedig boldogan kiabálta a világba, hogy most pont olyanok vagyunk, mint egy nagy és boldog család. Az „ugye, hozzánk költözöl” kérdésnél már majdnem lefejeltem az asztallapot. Ádám és a kölyök kapcsolata azt hiszem, annál a pontnál mélyült el, amikor a gyerek a pasi ölében ülve, annak szőrét szálanként tépkedve büszkén ecsetelte a szájában lévő pattanás születésének történetét, amit kipukkasztva genny tört fel, és iszonyatos bűzzel járt.
"Mondjuk kicsit csalódott vagyok. Nem tettek még tönkre semmit a kölkök az autómon. Nem tudnád lebeszélni velük? Legalább a rendszámot rúgják le véletlen. Vagy fagyizzák össze a szőnyeget. Esetleg az ülést is."
