Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
- Drágám, terhes vagyok! - Mennyibe kerül az abortusz? És még kérditek, miért szingli egy csomó harmincas nô.
Az terhességmegszakításról nem könnyű beszélni, egy olvasónk mégis hajlandó volt mesélni arról, hogyan hozta meg a döntést, hogyan esett át az abortuszon.
Minden második magyar egyetért azzal, hogy a magzatnak a fogantatástól joga van az élethez, ugyanakkor a többség mégis megfelelőnek tarja a jelenleg hatályos törvényt és egyéni kérdésnek tekinti a terhességmegszakítást, derült ki egy tavalyi kutatásból. A napokban egyik olvasónk azzal a kérdéssel fordult hozzánk, megoszthatja-e velünk történetét, mely arról szól, hogyan esett keresztül terhességmegszakításon egy vidéki kórházban. Természetesen igent mondtunk, megbeszéltünk egy találkozót, ahol hosszas hallgatás után bele is kezdett történetébe.
„2010 nyarán ismerkedtem meg egy fiúval, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most Tominak. Idővel nagyon közel kerültünk egymáshoz, kialakult a kötődés, egyre többet voltunk együtt. Mondhatjuk azt is, hogy szerelem volt, de ez a történet szempontjából kevéssé lényeges. Kapcsolatunkat azonban nagyban nehezítette az a tény, hogy ő Budapesten, én pedig vidéken dolgoztam, így csak hétvégén tudtunk találkozni. Tavaly januárban 2 hetet késett a menstruációm, amit betudtam a munkahelyi stressznek. Az első néhány napban nem nagyon foglalkoztam vele, nem aggódtam amiatt, hogy terhes lehetek, hiszen védekeztünk minden egyes alkalommal, óvszerrel. Majd egy hétvégén, amikor ismét Budapesten voltam, vettem egy terhességi tesztet, mert akkor már 2. hete késett. Aznap este egy nagyszabású születésnapi buliba voltunk hivatalosak, gondoltam, előtte megcsinálom a tesztet, hogy nyugodtan tudjunk bulizni. Pozitív lett. Az egészben az volt a furcsa, hogy már számos alkalommal késett a menstruációm a stressz miatt, így elég sokszor csináltam tesztet, de soha nem lett pozitív az eredmény, ám minden egyes alkalommal annyira ideges voltam abban a néhány percben az eredményre várva, hogy nem egyszer jött rám pánikroham. Most nem. Tudtam, nincs mitől félnem, és ha pozitív? Akkor mi van? Van munkám, a barátom szeret, én is szeretem őt, elmúltam 28 éves, majd csak kitalálunk valamit közösen. A pozitív eredmény után szépen felöltöztem, elmentem a barátomhoz, akinek nem mondtam aznap este semmit, nem akartam felzaklatni, nyugodt körülmények között szerettem volna megbeszélni vele a dolgot. Elmentünk a buliba, ahol nem cigiztem, nem ittam, majd éjfél után fogtunk egy taxit, amivel szépen hazamentünk.
Tomi a taxiban felejtette vadiúj telefonját, ami miatt annyira ideges volt, hogy gondoltam, megvárom a reggelt, akkor közlöm vele a tényeket. Másnap reggel a kávé mellett elmondtam neki, mi történt, mindezt abban a reményben, hogy meg tudjuk beszélni felnőtt módjára a dolgokat. Nem így történt. Annyira összezavarodott, hogy elment, azt mondta, megkeresi a telefonját. Ezután hazajöttem vidékre. Annak ellenére, hogy több, mint fél éve voltam együtt Tomival az ideálisnak tűnő kapcsolatunkban, a történtek után ő nem keresett engem egy hétig. Ebben az egy hétben elmentem nőgyógyászhoz, aki megerősítette a teszt eredményét, majd ellátott mindenféle segítséggel és prospektussal, és megkért, még most ne döntsek, gondoljam át a dolgot. Ekkor már tudtam, hogy nem szülhetem meg a gyereket. A 33 éves Tomit felhívtam, megkérdeztem tőle, miért nem jelentkezett, és kértem, gondolja át a dolgot, ez nem csak az én ügyem, ez közös ügy, vegyen részt benne. A reakciójára a mai napig pontosan emlékszem. Azt kérdezte, mennyibe kerül az abortusz. Meg sem fordult a fejében, hogy megtarthatnánk a gyereket. Persze nem akartam ráerőltetni magam, csak én hülye, azt gondoltam, talán hajlandó lesz leülni, és mérlegelni a dolgokat. Csak magát hibáztatta, majd megkérdezte, mennyi pénzt utaljon a számlámra. Mondtam neki, hogy hagyja csak, majd én elintézek mindent, azután nem találkoztunk. Egyedül elmentem a szomszéd település családsegítő szolgálatához, ahová olyankor kell fordulni, ha az ember az abortusz mellett dönt. Ha jól emlékszem, 2 találkozás indokolt a családsegítővel, aki ilyenkor hivatalból köteles felvilágosítani a várandós nőt az abortusz előnyeiről, hátrányairól, arról, hogyan tarthatná meg a gyereket, milyen segítséget kapna, ha mégsem az abortuszt választja.
Azért döntöttem az abortusz mellett, mert akkor minimálbérre voltam bejelentve, még a szüleimnél éltem. A szüleim sem kerestek jól, sőt, ha nem lett volna akkor munkám, nem is tudom, hogyan tudták volna eltartani a családunkat. Tehát anyagi megfontolásból döntöttem az abortusz mellett. A fizetésem felét arra költöttem, hogy be tudjam fizetni azt a csekket, amit ilyenkor szokás, majd visszamentem a nőgyógyászhoz, aki kitűzte az időpontot, mikor fekhetek be abba a vidéki kórházba, ahol elvégzik a beavatkozást, majd elmondta részletesen, mi fog velem történni. A nőgyógyász tisztességesen ellátta feladatát, persze nem ingyen, hiszen a magánrendelésére tudtam csak elmenni, mivel már több szabadságot nem vehettem ki a munkahelyemen. Ötezer forint alkalmanként, de még azt mondom, ez is megérte, mert tényleg nagyon korrekt volt. Egy hetet kellett várnom az abortuszig. Ez alatt az egy hét alatt dolgoztam, délután és este pedig csak feküdtem az ágyamon, és vagy azért bőgtem, hogy hogy lehet egy felnőtt férfi – Tomi – ekkora szemét, hogy így szarban hagyott, vagy azért bőgtem, mert arra gondoltam, hogy lehetek ekkora szemét, hogy esélyt sem adok ennek a magzatnak arra, hogy éljen.
A 7. hétben voltam ekkor.
Hogy csak beképzeltem magamnak vagy sem, de az biztos, hogy érezni véltem valamit a szervezetemben, ami eddig nem volt ott. Minél jobban figyeltem rá, annál erősebb volt ez az érzés. Egyre kevésbé éreztem helyénvalónak döntésemet, elkezdtem kötődni ahhoz a magzathoz, ami a méhemben talán csak arra várt, hogy élhessen. Tisztában vagyok a biológiával, tudom, hogy ez butaság, de akkor így éreztem. Hitehagyott katolikusként még egy nyavalyás templomba is elmentem, ahol választ reméltem kérdéseimre, de persze nem kaptam. Teljesen egyedül voltam. A barátnőim nem értek rá, dolgoztak, egyedül anyukámmal tudtam beszélni a dologról, de vele sem sokat. Január 31-én felültem a távolsági buszra az utazótáskámmal és a papírjaimmal, majd elindultam abba a kórházba. Egy olyan kórteremeben kaptam ágyat, ahol rajtam kívül csak olyan várandós anyák feküdtek, akik a szülés küszöbén voltak. Borzasztóan szégyelltem magam előttük, bár leginkább magam előtt. Néhány óra várakozás után a műtőben az orvos felhelyezte a méhszájtágítót, amit ilyenkor szokás. Hordágyon toltak vissza a kórterembe, annyira leesett a vérnyomásom. Borzasztóan fájdalmas eljárás ez. Leírhatatlan kínok között feküdtem, mikor rám jött egy pánikroham, aminek következtében szépen lehánytam mind a saját, mind a mellettem fekvő várandós nő utazótáskáját és persze magamat is. Rettenetesen kínos volt. Hívták az ápolót, aki adott egy nyugtató injekciót, segített kimenni a fürdőbe, levette rólam az összehányt ruhákat, adott egy kórházi hálóinget, majd visszakísért az ágyamhoz, amit már újra ágyaztak, és fel is mosták a padlót.
Sűrű bocsánatkérések közepette aludtam el délután, majd hajnalban ébredtem fel a gyereksírásra, hiszen a szülészeten feküdtem, és itt nem ritka az ilyen hangforrás. Néhány óra múlva betoltak a műtőbe, majd elaltattak, arra ébredtem, hogy az ágyamban fekszem, az orvosom pedig éppen a kollégáival vizitel. Nagyon véreztem, ezért még maradnom kellett délutánig, amikorra már csillapodott a vérzés. A szüleim eljöttek értem kocsival, így szerencsére nem kellett buszoznom. Otthon végre megtörtént, amire napok óta nem voltam képes. Sírtam, rengeteget sírtam. Valahol azt olvastam, ha elveszítünk valakit, akkor érdemes gyújtani egy gyertyát. Nem hiszek ezekben a dolgokban, ám mégis meggyújtottam egy gyertyát, és végignéztem, ahogy elégett. Közben azon gondolkodtam, vajon hogyan fogok tudni együtt élni azzal az érzéssel, hogy megöltem a saját gyerekemet. Vajon jól döntöttem? A patetikus jelenet után bevettem 2-3 nyugtatót, majd aludtam. A következő hetekben napi 6-8 nyugtatóval a szervezetemben tudtam csak működni, dolgozni, élni. Rettenetesen megviselt ez az egész. Ha visszamehetnék az időben, akkor mit választanék? Akkor is az abortusz mellett döntenék. Képtelen lettem volna eltartani a gyerekemet minimálbérből. Az ember lelke kicsit belehal ebbe az egészbe, és minden átértékelődik.”
