Mint kiderült, az egészségügyi ellátás nem a logikán alapszik – vérző gyerekkel nem az ügyeletre, az illetékes kórházba kellett volna menni.
Az első pofáraesés minden családban eljön egyszer – ez tulajdonképpen az anyukává válás egyik fontos lépése. És bár egy ilyen stresszt előbb-utóbb mindenképpen át kell élni, nem mindegy, hogyan kezeled és mit tanulsz belőle.
Megtörténik
Egyszer volt, hol nem volt, a vasárnapi ebédlőasztalnál ültünk éppen, anyósom neve napját ünnepeltük, békésen kanalaztuk az isteni húslevest, ovisom is tőlem jobbra, ő sok tésztával szereti. Önállóan ül a felnőttszéken, feneke alatt két párna, hogy a lehető legjobb helyre csorogjon a leves nagyja. Az evés élvezetes, de annyira nem, hogy belefeledkezzen. Sűrűn ficánkol a lelkem, pont mint egy óvodás.
Aztán egyszer csak nincs már mellettem, hátradőlt, székestől. Odakapom a fejem, és csak a rémült kis arcot látom, miközben dől a szék, majd a gyerek a szék háttámlája és ülőlapja közötti résen keresztül a padlóra huppan. Emelem föl, dorgálnám:„Jaj már, kisfiam, minek izegsz-mozogsz annyit”. De mikor kinyitom a szám, csak ennyi bírja elhagyni visítva: „Úristen, vérzik a gyerek!” Ő pedig bőg, mint még soha. Az én vérem folyik, abból a gyerekből, aki test a testemből. És innentől kezdve eltelt jó néhány percre nem emlékszem. Nem ájultam el, egyszerűen csak nem emlékszem.
Mi történik?
Mikor észhez térek, pánikszerűen elkezdek rohangálni a szoba és a fürdőszoba között, ahol a nagymama látszólag hihetetlen nyugalommal csitítgatja unokáját, közben hősiesen zuhanyozza a fejét, hogy kiderüljön, hol a bibi. Tanítónő, naponta lát ilyet. Ovisom visít, mintha nyúznák. Párom a hordozóban rákötött kisebbikkel a kád fölé hajolva, nagypapával karöltve hősiesen asszisztál. Én pedig remegek és értelmetlenül futkosok le-föl. Telefonálni szeretnék, keresem a táskám. Semmi egyéb gondolatom nincs, mint mentőt hívni, hiszen vérzik! Vissza a fürdőszobába, rábeszélem a párom, hogy tegye le a kisebbiket, foglalkozzon a vérző fejű nagyobbikkal. Kisebbik nem szeret a húslevesillatú álomból a kanapéra huppanni, már ő is bőg. Én pedig továbbra is futkosok két tűz között. De szeretnék ketten lenni! Odanyújtom a kezem a nagyobbnak, hogy szorítsa meg, megmosom a csupavér kis kezét, apjától kötést kap a fejére, közben duruzsolok neki. Kellene egy száraz pulóver. Kirohanok, hallom, hogy a kisebbik torka szakadtából követel. Megfogom a kis kezét, elfelejtem a pulóvert. Szerencsére van, aki ringassa. Vissza a sebesülthöz, viszem a pulóvert.
Nélkülem történik
Közben valahogy minden elintéződik nélkülem: fejre kötés, lábra cipő kerül, irány a legközelebbi ügyeletes sebészet.. Nagypapa vezet, kocsijában a gyerekülés, ovisomat apja kíséri és a nagymama. Azért kiszalad a számon: vagy menjek én is? Nem, nem megyek, mert akkor a kéthónapos csecsemőt is vinnünk kellene. Vele meg az ügyeleten mit kezdjek. Előtte öltöztetni, babahordozót bekötni, és amúgy is lassú menet lenne, ugyanis eszeveszetten sír, a feszültség ragadós. Elmennek, én pedig remegek, mint egy nyárfalevél. Rázogatom a kicsit, aki közben visszaaludt. Puszilgatom, simogatom, és motyogok, hogy nincsen semmi baj. Azt is ő kapja, amit a nagynak szánok. A sírástól egyedül az őszinte félelem tart vissza, hogy szegény dédi szívrohamot kap, ugyanis kétségbeesetten zokog, miközben azt szajkózza: „Jaj Istenem, pedig milyen szépen ette azt a levest!”
Meddig tart még?
Izgatottam várjuk, hogy jelentkezzenek, közben igazi tökös, pofára esős, biciklibalesetes történetekkel múlatjuk az időt. Dédi romeltakarít, felmos, ruhát mos, nagynéni vidám mikulássapkát kerít a sebesült fejre. A tányérokban kocsonyává dermed a leves. Hamarosan csörög a telefon, minden rendben, szerencsére nem kellett sokat várni, pillanatragasztóval összeragasztották a fiam fejét, kapott csinos hálós sipkát, teljes a nyugalom, nyugodjak meg én is. Indulnak haza. Negyed óra múlva a levesestányérok már a mikróban melegszenek. A nagy izgalom után jól esik a mikuláscsoki. 
Személyes tanulság
1. Ennyire hülyén még életemben nem viselkedtem.
Kisebb baleseteink már voltak, azt hittem én aztán minden helyzetnek ura tudok lenni. Hát nagyon nem. Sikítoznom különösen nem kellett volna, az amúgy is ijedt gyereket ezzel sikerült még jobban megijesztenem.
2. Ezen a vasárnap délutánon két gyerekre fejenként négy felnőtt jutott.
És mi van, ha teszem azt egyedül vagyok éppen otthon mindkettővel? Pláne, ha hasonlóan okos módon reagálok. Autónk nincs, gyerekülésünk a nagyszülőknél. Jó, mondjuk tojok a közlekedési szabályokra, és bevágom magunkat az első taxiba, ad hoc jellegű téli öltözetben. Ha a kisebbikkel történik valami, az ovist még csak-csak lepasszolom valamelyik szomszédba, de fordítva? És mégis mit mondjak be, miért vérezzük össze a taxit, hova megyünk?
3. A gyereket a legközelebbi ügyeletes gyereksebészetre vittük.
Így tűnt logikusnak. Mint kiderült, az egészségügyi ellátás nem a logikán alapszik, ugyanis - miután ellátták a gyereket - közölték, hogy a lakhely szerinti illetékes kórházba kellett volna menni vele. És ha teszem azt éppen Piripócson lagzizunk, akkor azt meg hogy? Vagy mindenki félrebeszél? Hosszas nyomozás és telefonálgatás után kötözésre már a megfelelő helyen jelentünk meg. A gyerek egészségügyi kiskönyvébe igazán bevéshetnék az ilyen információkat is.
4. Fogalmam sincs mikor kell mentőt hívni!
Hogyan tudnám én azt megállapítani, hogy most életveszély vagy nem életveszély? Mielőtt az ovis megszületett, megemlítettem a védőnőnknek, hogy el szeretnék menni egy gyerek-elsősegély tanfolyamra. Ő akkor nagyvonalúan lebeszélt róla, mondván: én most tényleg ezzel akarom stresszelni magam? Most úgy érzem, jobb lett volna inkább egy kicsit stresszelni magam. Ott árválkodik ugyan a könyvespolcunkon egy könyv a témában, sok-sok illusztrációval, amiben addig jutottam, hogy a mászókáról leeső gyereket ne emeljük fel a földről, és hívjunk mentőt, még ha látszólag nincs is sérülés. És amikor ez egyáltalán eszembe jutott, akkor már azért is ostoroztam saját magam, hogy felemeltem a gyereket a földről. Hiszen fogalmam se lehetett, mi baja.
5. Átéltem, hogy választanom kellett a két gyerekem között.
Végül a józan ész győzött, a szoptatott kéthónapos kicsivel maradtam, ovisommal pedig ott voltak a szeretve imádott nagyszülei és az édesapja. Két napig lelkifurdalásom volt, hogy nem mehettem vele. Mivel a gyereken sem testi sem lelki nyomokat nem hagyott az eset, azt hiszem, egyedül én hiszem azt, hogy mindenhez én kellek.
6. Még szerencse, hogy a gyerekvállalásnál a józan ész játssza a legkisebb szerepet, különben már rég kihalt volna az emberiség. Például ha én ezt tudom, sosem vállalok gyereket. És ez még csak a kezdet. Persze mindenki hallott már szomszéd pistikéről, aki lenyelte a villanykörtét, meg pannikáról, aki fejre állt a kismotorral, de azok ők, mi meg mi vagyunk. Vagy mégsem? Egyáltalán hogyan lehetséges az, hogy a gyerekek túlélik a béna és tudatlan szüleiket?
