Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Azok a tökéletes szülők, akiknek még nincs gyerekük. Nekik ugyanis fogalmuk sincs a dolgról.
Ahogy mondani szokás, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Ugyanez igaz a gyereknevelésre is: kizárólag azok a tökéletes szülők, akiknek még nincs gyerekük. Tökéletesek, legalábbis terveikben, álmaikban. Aztán kiderül, hogy minden másképp működik, hiszen ugyanaz az esendő személyiség válik anyává, apává, aki előtte élte mindennapjait.
Sok szülő úgy képzeli el magát, mint aki nemhogy sosem üti majd meg gyermekét, de rákiabálni, sőt, türelmetlenül hozzászólni sem fog. Mindig következetes lesz vele, mindig jó példával jár elöl, sosem engedi a TV elé, ellenben hosszan mesél minden nap, lehetőleg többször is. Csupa egészséges ételt rak elé, édességgel sosem jutalmaz. Mindezek tiszteletre méltó célok, és jó, ha a nevelés, az együttélés tényleg hasonlít erre.
Sokat hallanak a leendő szülők arról, milyen az ideális gyermeknevelés, ám sajnos kevesebbet arról, hogy lesznek pillanatok, mikor nem képesek tartani magukat elveikhez, és mikor ezt tapasztalják, jó, ha tudják, mások is hasonló cipőben járnak.
Lehetséges, hogy a tökéletességről alkotott fogalmak szorulnak megfontolásra.
Létezik egy nézet, mi szerint egy rozsdás, régi kalapács is tökéletes, ha be lehet vele verni a szöget.Minden tökéletes, ami alkalmas a funkciójára. Ha innen nézzük, mégsem álom a tökéletes szülőség, de nem úgy, hogy tankönyvbeillően viselkedünk a nap 24 órájában, hanem hogy megfelelünk a szülői funkciónak. Nevezetesen: ellátjuk a gyermeket, tőlünk telhetően őszinték vagyunk, ami legfőképp azt jelenti, hitelesen azt adjuk, amik vagyunk, ahogy érezzük magunkat, és ezzel összefüggésben, lehet hozzánk biztonságosan kötődni.
Azaz tudja, érzi a viselkedésünkből a csemete, hogy szeretjük. És persze igyekszünk következetesen viselkedni, de nem úgy, mint egy robot, hanem úgy, ahogy tőlünk telik.
A mintaértékűség nyomasztó igénye sok szülőnél, talán főleg kismamánál a várandósság idejére, a szülésre és az egészen kicsi korra is kiterjed. Egy rendes nő szuperegészségesen táplálkozik, és zen nyugalommal éli mindennapjait, miután megtudta, gyermeket vár. Ezt követően természetes úton, lehetőleg gátmetszés és fájdalomcsillapítás nélkül szüli meg gyermekét, akit aztán hosszan szoptat, és hordoz magára kötözve, ahogy a természeti népeknél szokás. Félreértés ne essék: örömteli, ha ezek közül bizonyos kitételek teljesülnek, de főleg akkor, ha ezt valóban így kívánja az anya, nem pedig valamiféle elvárásnak szeretne megfelelni.
Jó, ha a csemete sokat lóghat jókedvű anyján, akinek szintén jól esik a baba közelsége. Azonban értelmét veszti az egész, ha a szülő annyira vágyik egy kis testi egyedüllétre, és annyira fáradt az állandó kapcsolattól, hogy bármelyik pillanatban el tudná sírni magát, ahogy azt egy anyuka mesélte. Nem merte egy percre sem letenni a porontyot, mert akkor rossz anyának érezte volna magát. És ne is beszéljünk azok bűntudatáról, akik nem tudtak szoptatni, nem sikerült természetes úton szülniük, vagy sikerült, mégsem felhőtlen, boldog eseményként élték meg. Paradox módon, ha valaki teljesítményként tekint ezekre a folyamatokra, és szigorú elvárásokat támaszt magával szemben, éppen a szorongás lehet a gátja annak, hogy simán, egyszerűen menjen minden a maga útján.
A gyerek nem tamagocsi
Szerencsére a gyermekek nem hasonlítanak a tamagocsikra, amik mechanikusan reagálnak az őket ért ingerekre. Pszichológusok és szülők közös megfigyelése például, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan, milyen okból megy vissza az anya dolgozni. Ha valóban muszáj, mert rászorul a család (nem az új autó, hanem a betevő falat miatt), hogy bölcsődébe adja a gyermeket, a kicsik meglepően képesek megértők lenni. Nyilván nem a családi anyagi helyzete az, amivel tisztában vannak, hanem a szülő belső állapotát érzékelik meglehetős érzékenységgel. Ez az élet egyéb területeire is igaz: ha a szülő hiteles, tehát amit kommunikál, megegyezik azzal, amit belül megél, arra a csöppségek jól reagálnak.
Ha tökéletesek akarunk lenni
Tegyük csak úgy, ahogy a rozsdás, régi kalapács tökéletes – és miközben törekszünk az általunk elképzelt ideális állapot felé, legyünk ugyanolyan engedékenyek magunkkal, mint a porontyunkkal.
