Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kétgyerekes apukai beszámoló a dolgos hétköznapokról. Amelyben ezúttal a kutyáé a főszerep.
A kisebbik gyerek teljesen rá van kattanva a kutyára. Másfél éves, de nem nyugszik, ha nem ő sétáltatja. Az utcán meg fotózzák a sápítozó nénik, hogy jaaj, ez mennyire cukiiii!
Második gyerek, második kutyás beszámoló. Volt már egyszer, de akkor többnyire nagy
általánosságokról volt szó. Most kifejezetten Jé és Ká kapcsolatát boncolgatom. Mert van, és
nem is akármilyen.
A kutya most még egy kicsit talán okosabb, de a lassan másfél éves Jé kezdi behozni.
Méretben pedig gyakorlatilag azonosak. Remélhetőleg mindkettőben túl fogja szárnyalni az
ember az állatot. Amúgy meg kettejük dolga színtiszta nyál és csöpögés. Komolyan. Mert Eff
is rá volt izgulva a kutyázásra, a sétáltatásra, sőt még most is gyakran a kutyához bújik, ha
megsértődik ránk. De össze sem lehet hasonlítani azzal, amit Jé művel.
Még nem annyira kölcsönös
Ká nem nagy barátja a kölyökkutyáknak. A felnőtteknek sem, de azok között valamilyen
homályos szempontrendszer alapján vannak barátai. És a gyerekeket sem szereti kifejezetten.
Illetve eddig. Mert van egy pont, amikor megváltozik a viselkedése. Most már a második
gyereknél figyelhetem meg a folyamatot, ahogy lassan emberszámba kezdi venni. Ahogy
feláll, ahogy beszélni kezd – valahol itt kezdődik az ember. És ez persze azt is jelenti, hogy
lehet tőle kaját kuncsorogni. Cserébe el kell viselni az abajgatást. Ami egyre könnyebb,
ha megtanul a gyerek csípés helyett simogatni és egy kicsit kevesebbszer rúg bele, mert
az olyan viccesnek tűnik. A kutya mondjuk figyelmeztető morgással és fogcsattogtatással
fegyelmezne, ha Jé komolyan venné.
Totál giccs
A pici, totyogó gyerek kutyával. Hát ez van. Ha együtt vagyunk, akkor csak Jé vezetheti a
kutyát, amit nagyon öntudatosan tesz. És ez persze féltékenységet ébreszt Effben, aki pedig
mostanában nem igazán mutatott érdeklődést e tevékenység iránt, de most persze sérelmezi,
hogy ő soha nem sétáltathatja Kát. Mindenesetre a kutyát vezető Jé látványa általában
kicsapja a biztosítékot – sápítozó nénik az utcán, hogy ez milyen édes. Még le is fényképezik.
Persze én is kész vagyok tőlük. És most már a kutya is örül Jének, ha megjön a játszótérről
vagy amikor találkoznak az utcán, amikor lemegyek eléjük. Szegény Ká szeme amúgy romlik,
mert már nem annyira fiatal darab, és így gyakran örül az utcán a farkát csóválva idegen
gyerekeknek is...
Etetni tilos
A nagy higiéné nagy baromság. A játszótéren épp elég madárkakát meg ki tudja mit
fogdosnak a gyerekek. Minimális az esélye, hogy otthon majd pont a kutyától kap el valamit.
Mert persze ölelgeti, puszilgatja, nyalatja vele a kezét az etetőszékben ülve, és természetesen
röhögve be is kapja utána a kezét. Ez van. Csak ne etesse a kutyát. Suttyomban szegény pára
így is benyomja a lepotyogó lekváros kenyeret vagy akármit, és aztán neki lesz hasmenése...
Meghatározó kapcsolat az övék, és szerintem irigylésre méltó. Akinek kimarad a kutya,
nagyot veszít. Nekik eleve nem lesz minden állat vava: állatkertben a teve, az orrszarvú, de
még egy szimpla verőköltő bodobács is.
