hiába, no: éjjeliszekrényen mégsem lehet aludni.
Lassan megtanulok állva aludni, mint a lovak. (Tényleg álllva alszanak, vagy ez csak legenda?) A szemem nyitva, a kezem jár, az agyam pihen. Zombi üzemmód. De mostanában nem megy máshogy, Kicsi Lány ugyanis újraéli az újszülöttkorát és éjjel nem alszik. Este nyolckor bezuhan az ágyba, öt perc simogatás és már el is szenderült, aztán felsír: éjfélkor, kettőkor, négykor, hatkor.
Végül kicseleztem, mert hálózsákba dugtam este, így egyrészt nem mocorgott annyit, hogy az akaratlan mozgásra felriadjon, másrészt nem tudott kitakarózni és nem fázott. Igen ám, de a napokban már ez sem segített: előbb hatkor, majd fél hatkor, legutóbb meg 4.20-kor jelezte, hogy az álommanók elhagyták. És ha felébred, akkor már enni is kér. Nem tudom eldönteni, hogy csak megszokásból teszi vagy tényleg éhes. (Holnap kipróbálom, hogy csak vizet adok neki, hátha akkor nem kel a kajáért.) De leginkább az valószínű, hogy csak apa és anya közelségére vágyik, ugyanis a reggeli (most már hajnali) ébredés után az első tejcsit a nagyágyban kapja. S utána jobb esetben együtt alszik a család még húsz percet.
Rosszabban még két órát. A legrosszabban senki nem alszik, csak a lány, de ő sem túl jól, mert nem fér el rendesen. Néha ráfekszünk a kezére, néha betakarom én is, az apja is, plusz rajta van a hálózsák, máskor a párna kerül a fejére. A közös alvást imádom, egy a baj, hogy pár perc múlva az éjjeliszekrényen találjuk magunkat, mert Kicsi Lány középen terpeszkedik. S bár én mindig amiatt sírok, hogy a legkeményebb matrac is túl puha a derekamnak, az éjjeliszekrény mégsem kényelmes. Nem azért mert kemény, hanem mert kicsi.
Míg mi most szoktatjuk be a Kicsi Lányt magunk közé, a velem egy időben szült fórumozók azon diskurálnak, hogy is kell kitessékelni a gyereket a szülői ágyból. Sokan ugyanis az első naptól kezdve nem használják a rácsoságyat. Van, aki azért nem, mert a kölyök vándorlás közben beveri a fejét a rácsba és ha a koppanásra nem is ébred fel, a hangra tuti, hogy felriad. Más azért nem altatta eddig a saját ágyában, mert olyan jó az, amikor ott szuszog mellettünk egy kis csomag. Többeknek meg éjjel kényelmesebb úgy szoptatni, hogy nem kell felkelni a porontyhoz. Most azonban, hogy a csecsemők lassan kisded korba érnek, azaz közeledik az első születésnapjuk, a szülők vissza szeretnék kapni a magánéletüket. Van, aki megunta, hogy szexelni csak a nappaliban, az erre a célra nem túl kényelmes kanapén lehet.
Másnak ugyanaz a baja, mint nekünk, hogy a gyerek bármilyen kicsi is iszonyú nagy helyet foglal el. Megint más attól tart, hogy a kisfia leesik az ágyról az éjszakai vándorlás során.
A módszerek különbözőek: van, aki beteszi az ágyba a gyereket és reménykedik. Aztán kiveszi, maga mellé teszi és alszanak, mint eddig. A kitartóbbak beteszik a kicsit a kiságyba, hagyják sírni, aztán bemennek hozzá két percenként, megsimogatják, megnyugtatják, kimennek, sírás és kezdődik minden elölről kétpercenként. Másnap már csak három percenként mennek be. Most éppen az ötpercesnél tartanak, eddig működik a dolog. Van, akinek az anya illatú póló jött be. De a legötletesebb az a pehelysúlyú anyuka, aki bemászik a kiságyba, ott szoptat, megvárja, míg a gyerek elalszik és utána settenkedik ki. Van, aki próbál az ágyában játszani a gyerekkel, mire a többiek lehurrogták, hogy az ágyba nem való játék, tanulja meg, hogy ott aludni kell. Játék nálunk sincs, soha nem is volt bent. A gyerek mégis felébred, mert gondolom, fáj a foga. Az ötödik fogacskának már egész dalokat írok, hogy bújjon már ki, mert az előző néggyel összesen nem szenvedtünk ennyit, mint ezzel az egyel.
De mindegy is, hogy miért, ébred, hajnali négykor ugyanis nincs kedvem hosszan kísérletezni a fájdalomcsillapítással, susogással, simogatással, főleg úgy, hogy az égzengés felveri a férjet is, akinek ugyebár dolgoznia kell menni reggel. Így négy húszkor átkómázok a másik szobába, felnyalábolom a gyereket az alvóplédjével együtt (közben igyekszem nem lekaratézni az ajtót félálomban), a szájába nyomom a cumisüveget, iszik száz milit, befordul és alszik. A férj meg ugyan felébredt, de még örül is, hogy mellette van Kicsi Lány, akit egész nap nem látott.
Nekem meg a fülembe cseng, hogy más most szoktatja ki, mi meg be az ágyba. S hogy az egyik ismerős addig aludt az édesanyjával egy ágyban, amíg férjhez nem ment. Mi van, ha Kicsi Lány sem lesz hajlandó kiköltözni? Vagy ez csak átmeneti állapot, hiszen az óvodások így is, úgy is a szüleik hálójában kötnek ki? Néha egészen rossz pillanatokban nyitnak be. Az egyik barátnőm férjének megpaskolták a fenekét, miközben a szülők ,,birkóztak". Na, ettől félek én. Hogyan fogunk mi így ,,birkózni" meg megbirkózni a feladattal. S ez még csak egy a sok közül. Itt a bilizés kérdése is. De erről majd legközelebb.
