A szülők kezében van egy nagy fegyver a kamaszkori haverokkal és a divat diktátoraival szemben: az idő.
Amikor szóba kerül a testképzavar, legtöbben a médiát és a túlzott soványság divatját jelölik meg okként. Ám valójában a családon, a szülőkön múlik, ellátják-e a csemetét már egészen kicsi korától azzal a lelki védőpajzzsal, aminek köszönhetően lepergeti kamasz- és felnőtt korában a médiából származó nem kívánatos szuggesztiókat.
A szülők kezében van egy nagy fegyver a kamaszkori haverokkal és a divat diktátoraival szemben: az idő. Egy ovis, sőt még kisiskolás gyermek számára is a család a legfőbb mérce, a szülők értékrendje szent (még akkor is, ha ez nem mindig nyilvánul meg látványos szófogadásban). Ha ezt az időt jól használja fel a család, és stabil önbizalommal lép bele gyermekük a kiskamasz korba, jó esély van rá, hogy nem okoz majd nagyobb benne az osztálytársak fogyókúra őrülete vagy a kedvenc popsztár alacsony testtömeg indexe sem.
Ahogy a nevelés minden területére igaz, úgy a testtel való elégedettség tanítására is: a leghatékonyabb eszköz a példamutatás. Sajnos egy önmagával állandó harcban álló, fogyókúrázó anyuka a legjobb szándék és odafigyelés mellett sem tud hiteles példaként szolgálni arra, hogyan szeresse és tisztelje önmagát, a testét is beleértve az ember. Hiába szeretné azt sugallni, „nekem ugyan gondjaim vannak magammal, de Te gyönyörű vagy”, a gyermekhez eljutó üzenet az lesz: „bár anyám elfogultságában szépnek lát, valójában csak az szép, aki tökéletes, amíg nem vagyok az, nekem is harcolnom kell magammal, ahogy anyám teszi”.
Persze, a szavak is fontosak, de csak akkor, ha a gyermek számára hitelesen hangzanak. Sajnos nagyon gyakran megtalálható az önértékelési gonddal küzdő felnőttek élettörténetében, hogy az általában szerető és dicsérő szülők néhány meggondolatlan, a gyermek számára megalázó mondattal rombolták le összes pozitív visszajelzésük hozadékát. Hiába bizonygatjuk csemeténknek meghitt pillanatokban, hogy ő a Földön a leggyönyörűbb teremtés, ha más alkalommal kicsúszik a szánkon a mondat: „ne egyél annyit, így is nagy a feneked”, vagy „ilyen szűk ruhát azért nem kellene felvenned, ehhez te nem vagy elég vékony”.
A saját és gyermekünk testéhez fűződő viszonyunkon kívül az sem mindegy, mit tapasztal abból, ahogyan a világhoz, benne az emberi testhez általában viszonyulunk. A legtöbben nem gondolnak bele, hogy egy-egy véleményük mennyire árulkodik arról, hogy ők maguk is dekorációs elemként tekintenek személyekre. Aki erőteljes szarkazmussal ecseteli a TV-ben látott személyek vagy a szomszéd néni előnytelen testi adottságait, nem is hiszi, hogy bármi rosszat tesz ezzel gyermekének. Holott nem azt kellene elhitetnünk gyermekünkkel, hogy azon szerencsések közé tartozik, akik csinosak, míg sokan mások sajnos csúnyácskák. Sokkal inkább azt, hogy az emberek különböző adottságokat kapnak, és idővel is változik a testük, de így is mindig meg lehet találni benne a szépséget és az értéket.
Annak, hogy csemeténknek milyen viszonya alakul ki testéhez, nagyobb a tétje annál, mint hogy szívesen vetkőzik-e majd fürdőruhára a strandon. Akinek rendezett a kapcsolata a testével, az az ebben rejlő erőt betegségek idején is mozgósítani tudja gyógyulásához. Szépen tud majd megöregedni, és nyugalommal fogadja az ezt kísérő változásokat, ahelyett, hogy irigy gyűlölettel figyelné a nála fiatalabb generációt. Meg merem kockáztatni, bár bizonyítékom nincs, hogy a szülés és szoptatás könnyűségében vagy kínlódásában is jelentős szerepe van annak, otthon érezzük-e magunkat a bőrünkben. Nem beszélve a meddőségről, amely a kutatások szerint jelentős százalékban pszichés alapú.
Felvetődhet a kérdés, mi a helyzet, ha valóban probléma van a gyermekkel, például ha tényleg túlsúlyos? Leszámítva azt a ritka esetet, hogy valamilyen más biológiai probléma áll a háttérben, ez a szülők hibája, hiszen a család közös életmódját ők határozzák meg. Így nem a csemete fogyására érdemes fókuszálni, hanem arra, hogy családi szinten hogyan változtassunk szokásainkon. Ha a gyermek serdülőként szedte fel a kilókat, lehet ez lelki probléma jele, amit csak súlyosbítunk a jószándékú kritikai észrevételekkel. Inkább azzal foglalkozzunk, hogyan segíthetünk lelki egyensúlyának visszanyerésében.
Összességében tehát a szerető és dicsérő szavak mellett tekintsünk elfogadással önmagunkra és környezetünkre is, és bízhatunk benne, hogy gyermekünk számára egész élete során ez a hozzáállás lesz a természetes.
