Nincs egyetértés, mennyi engedékenység jó, és mikortól káros a gyereknevelésben. Mint kiderül, a lényeg itt is a szeretet. Heti pszicho.
Számos átmenet képzelhető el a katonás, tekintélyelvű és a mindent megengedő, ún. laissez faire nevelési stílus között. Sok tévhit él mindkét véglettel kapcsolatban: van, aki semmiben sem meri korlátozni csemetéjét, attól tartva, hogy a legkisebb tiltás is maradandó sérülést fog okozni személyiségében. Az ilyen szülő nem érzi a különbséget a gyermek demokratikus, partnerként való kezelése, és a szabályok nélküli káosz között. Míg mások amiatt rettegnek, hogyha nem engedelmeskedik már a három éves az összes általuk fontosnak tartott parancsszónak, akkor később bűnöző, de legalábbis rendetlen, tiszteletlen ember válik belőle.
Az igazat megvallva a szakemberek között sem teljes az egyetértés abban, mekkora engedékenység ideális. Abban azonban igen, hogy a nevelési stílusnak van egy másik, az engedékenységnél még fontosabb aspektusa, ez pedig az, mennyire viselkedik hidegen vagy melegen a szülő a gyermekkel. A hideg szülő érzelmi távolságot tart, míg a meleg nevelési stílusú szülőhöz könnyű közel kerülni, szeretetteljesen bánik a csemetével. Egyértelmű, hogy utóbbi fontos a gyermek biztonságérzetéhez, és a korábban már említett érzelmi intelligencia kialakulásához.
Ami kérdés, hogy mekkora szabadságot kapjon a gyermek, mennyire engedjük, hogy járja a maga útját, vagy állítsunk-e elé bizonyos korlátokat. Bizonyos elképzelés szerint az igazán szabadon nevelt gyermekek válnak kreatívvá, alkotóvá, míg az erősebben korlátozott csemeték ugyan hasznos tagjai lesznek a társadalomnak, ám kevésbé bontakoztatják ki a bennük rejlő lehetőségeket. Ezzel szemben más kutatás úgy találta, hogy a szabályok nélkül nevelt gyermekek rendszerint éretlenek, nem képesek kezelni saját hangulataikat, impulzusaikat, míg a melegen, ám irányító nevelési stílussal terelgetett társaik magabiztosak, érettek, talpraesettebbek.
Bizonyára az arany középút az ideális nevelési stílus, különösen, ha kiegészítjük azzal a nem mellékes szemponttal, hogy mindkét szélsőség roppant megterhelő a szülők számára. Sokszor lehet tapasztalni, hogy az elvi meggyőződésből nagyon engedékenyen nevelő szülők nehezen viselik az ezzel járó következményeket, és olyan helyzetben, mikor mégis fontos volna, hogy szót fogadjon a gyermek, kétségbe esve látják, hogy szavaik nem többek falra hányt borsónál. Ugyanakkor, ha a csemete minden megnyilvánulását értékelni kívánjuk, minden tevékenységét vezetgetjük, az egyaránt kimerítő nemcsak a gyermek, de a szülő számára is.
Válassz szabályt!
A szabályok kiválasztása persze nemcsak mennyiségi kérdés. Fontos, hogy tisztában legyünk vele, mi az, ami az adott életkorban reális elvárás. A szülők egy része szeretne azzal büszkélkedni, hogy három éves csemetéje milyen szépen köszön. Ennek a törekvésnek rendszerint végeláthatatlan konfliktus és sírás-rívás a vége. A kicsik nem értik, miért lenne ez jó, kellemetlen számukra az egész helyzet, és nem szívesen engednek a nyaggatásnak. Azonban, ha nem erőltetjük, valamikor öt éves kor körül erőfeszítés nélkül, pusztán utánzás útján elsajátítja ezt a szokást. Az udvariassági gesztusokkal tehát bánjunk mértékkel, ha lehetséges. Vannak ugyanakkor olyan szabályok, amiket következetesen alkalmazni érdemes már a kezdetek kezdetén. Ilyen például, ha a gyermek üti, rugdossa a szülőt. Ilyenkor határozottan, belső meggyőződéssel nézzünk a szemébe, és mondjuk: „Ezt nem!”, amit ismételjünk minden alkalommal, mikor előfordul. Jó, ha kijelölünk bizonyos tág, de egyértelmű határokat, amik átlépése még akkor sem megengedett, ha éppen különösen jó hangulatban vagyunk. A belső meggyőződés a legfontosabb, és sajnos nehéz tanítani.
Családi káoszról panaszkodó szülőknél gyakran megfigyelhető, hogy úgy próbálnak valamit megtiltani a gyermeknek, mintha maguk sem lennének benne biztosak, hogy mit akarnak. A szavak határozottak, de a hanglejtésben mégis lapul valamiféle kérdés. Ezt legutóbb egy kórházi váróteremben figyeltem meg, ahol a szülő a várakozó gyermekek számára kikészített játékok szétpakolását tiltotta (sikertelenül) a gyermeknek. Bizonytalansága érthető volt, hiszen talán ő sem tudta elképzelni, ahogy csemetéje a játékokhoz hozzá sem érve, fegyelmezetten ücsörögve fog várakozni – ahogy nem is várható ilyesmi (és persze értelme sem lenne) egy öt éves gyermektől.
Összességében tehát a kevés, életkornak megfelelő szabály, és a szülői meggyőződés az, ami sikeressé teszi a nevelést, és persze a meleg, bensőséges kapcsolat, ami megágyaz annak, hogy átadjuk értékeinket a csemetének.
