Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A szülei talán gyereknek szánt pénzt vitték a kocsmába. És ő mégis szeret. Így van kódolva.
Mire az ember eljut oda, hogy örökbe akar fogadni, nagyon sok kérdésen és kétségen rágta át magát. Nem véletlen sem az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyam, sem a rendelkezére álló pszichiáter: mindig van újabb felmerülő megkérdeznivaló. Például, hogy mit hoz a gyerek magával: milyen érzelmeket, hátteret, bántásokat. Ezekről írunk most.
Hazudnék, ha azt mondanám, soha egy pillanatig semmilyen kételyem nem volt az örökbefogadással kapcsolatban. Nem attól féltem, amitől riogattak, hogy a vér nem válik vízzé, meg az alma nem esik messze a fájától, stb. Nem attól tartottam, hogy ha a lányom szülőanyja egy prostituált volt, akkor az én gyermekem is az út mellett végzi. S nem is attól, hogy ha az apa börtönből börtönbe vándorol, a fiam is rabló lesz. Nem. Sokkal hétköznapibb kérdések foglalkoztattak.
Honnan tudjam, hogy mit élt át eddig?
Az örökbefogadáshoz szükséges 21 órás tanfolyamon meg is kérdeztük a pszichológustól, hogy mi van akkor, ha a gyermekünk egy olyan családból érkezik, ahol minden nap a sárga földig itták magukat a szülők, és utána verekedtek, kiabáltak. Így mi sem ihatunk meg egy pohár bort a vacsorához, mert akkor megijed a porontyunk? Vagy mi történik akkor, ha valamiért leszidjuk? Összetörik a sokáig amúgy is törékeny bizalom? Mi van, ha a kicsi nem kötődik megfelelően hozzánk, ha bárkivel elmegy, aki kedvesen szól hozzá? Nehéz kérdések ezek, de hasonlókkal mindenkinek meg kell birkóznia, aki nem újszülött gyermekre adta be a papírját. Mert valljuk be, a gyámhivatal néha túl korán, kapkodva, alkalmanként meg éppen túl későn lép közbe. Az egyik nevelőszülő mesélte, hogy az ismerőse gyermekeinek hiába visz ruhát, cipőt, tápszert. A ruhát, amint elrongyolódik, tűzbe dobják, mert valamivel fűteni kell, mosógépük meg nincs. A cipőt és a tápszert pedig eladják. A gyerekek pedig éhesek, nem járnak bölcsődébe, óvodába, igaz, nem is lenne mit felvenniük. A gyámhivatal újra és újra kimegy, de mindig kap egy újabb esélyt a család. Azoknál a gyerekeknél pedig, akik nála vannak, szerencsére nincs komolyabb gond, a szülők nem verték, éheztették a kicsiket. Mert bizony sok ilyen van, amikor a gyerek orra előtt csattan a pofon, vagy éppen az ő arcán. Amikor a felnőttek a gyereknek szánt pénzt viszik a kocsmába. A pici pedig hallgat, mert fél. Ha meg elveszik a szülőktől, ő sínyli meg a legjobban. A kisemberek ugyanis úgy gondolják, hogy minden rosszról ők tehetnek, és akkor is szeretik a szüleiket, amikor azok már régen eljátszottak minden lehetőséget. A gyerek mégis szereti - hivatalból. Kár, hogy ez az automatikusan megelőlegezett bizalom csak annak jár, aki az első napokat, hónapokat a gyerekkel töltötte.
Egy időre mindenkit kitiltottak
A félelmeim közül a legerősebb a kötődés miatt volt. Arról ugyanis meggyőzött a pszichológus, hogy a rossz beidegződések idővel elhalványulnak, azaz a gyerek nem borul ki egy pohár bor láttán, ha észreveszi, hogy nem lesz veszekedés vacsora után sem. A szidást is megtanulja, hogy érte van és nem ellene. A kötődés viszont azért is foglalkoztatott olyan erősen, mert egy örökbefogadó szülő elmesélte, hogy az ő lánya bármelyik nőre azt mondta, hogy anya, bármelyik férfira, hogy apa, és bárkivel elment volna az utcán, aki kedvesen mosolyog rá. Még cukorral sem kellett volna megkínálni. A poklok poklát járták meg emiatt, végül egy módszer segített: hosszú hetekre, hónapokra mindenkit kitiltottak. Eleinte még a nagyszülők sem mehettek, hogy összeszokjon a szűk család. Aztán néhány hét magány után felugorhattak pár percre a nagymamák, nagypapák. De a barátokról hetekig hallani sem akartak. Volt persze sértődés, hiszen mindenki kíváncsi volt a jövevényre, de a legtöbben megértették a célt. Aki pedig nem, az elmaradt, örökre, de talán nem is kár. Az akkor négyéves kislány ma már nyolcéves, és már csak egy anyja és apja van.
