Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogy mit gondoltunk, mikor rájöttünk? Beszartunk. Őszintén.
Amikor az ember megtudja, gyereket vár, nem csak a boldogság motiválja, hanem a családfenntartás is: hogy vajon képes lesz-e. Aztán bekapcsolnak azok a fantasztikus ösztönök, elkezdünk olyan dolgokat enni, amire a gyereknek ott bent szüksége van, és a szervezet tulajdonképp robotpilóta üzemmódban működik a következő hónapokban. Anyuka csak jobban teszi, ha hagyja magát a bensője által irányítani. Akkor minden rendben lesz. Elbeszélés boldog gyerekvárásról és a mellé kapott félelmekről. Hiszen így kerek a történet.
Hogy mit gondoltunk, mikor rájöttünk? Beszartunk. Őszintén.
Az első tizenkét-tizenhat hét kínjai, félelmei, érthetetlensége mély hallgatásba és megértetlenségbe burkolózik. Legfeljebb annyit tud meg a kedves kismama, hogy jobb ha vár, tűr, nemsokára jobb lesz. Pedig tennivaló bőven akad a félelem és rettegés háza táján.
De a csillogó szemmel mosolygó, gömbölyű pocakú szupernegédes mamik világában nincs helye a bizonytalanságnak, a félelemnek, a dühnek, itt kérem vigyorogni kell, pasztellszínekben domborítani, boldogságtól sugározni, a kisbabánk nagyszerűségéről áradozni. Esetleg a hányásról és más rosszullétfajtákról lehet egyeztetni, de ezek okairól mély kuss van minden fronton. Ez valami csapás, amit ránk mért a természet, punktum. Szedjünk rá gyógyszert, ha annyira zavar.
(Félősöknek: nyugodtan olvassátok tovább, lesz hepiend, csak sokára.)
Amikor kiderült, hogy nem (csak) másnapos vagyok, hanem gyereket várok, ijedtemben azt kérdeztem Biltől, elvetessük? (Mindig is abortuszellenes voltam.) Az egyetlen mondat, amit meg tudtam fogalmazni, ennyi volt: úristen, bazmeg, most mi lesz?
Nem tartom magamat piperkőc, felszínes mucikának, mégis eljött a nap, amikor ott álltam a ruhásszekrény előtt zokogva, hogy ezeket a gyönyörű szoknyákat én már soha nem fogom tudni felvenni?!
Könnyű azt mondani, hogy az ember egyik életszakasza lezárul, és keződik egy másik – így leírva bagatellnek tűnik. Átélni és elfogadni, hogy én már soha többé nem leszek az, aki voltam, sokkal tovább tart.
Többnyire nem is ezek a gondolatok jelentek meg a fejemben, hanem düh és elkeseredés, amiért nem bírtam dolgozni, megnőtt a hasam (épp csak annyira, hogy kövérnek és ne állapotosnak látsszak), amiért a pasim újult erővel vetette magát a munkamániába, és legfőbb gondja a családfenntartás lett ahelyett, hogy tapsikolva lelkendezett volna a gyermekünk becsúsztán. Paráztunk mind a ketten, és én azon is paráztam, hogy ő hogy merészel parázni.
A szar része
Nem hánytam, hanem egy entellektüelleknek fenntartott verziót élveztem: kínzó migrénes görcseim voltak, és úgy égett a gyomrom, hogy nem kaptam levegőt. Munkamániásként ez volt a nekem való csapás. Tudtam, hogy azonnal le kell feküdni, amint halványan jelentkezik a fejgörcs, de nem bírtam megtenni, dolgozni akartam. Őrjöngtem, sírtam, utáltam magamat. De nem volt mese, ha nem működtem együtt a testemmel, annak én ittam meg a levét.
Ha panaszkodtam, a környezetem a válaszok igen szűk repertoárjával szolgált:
a, örüljek, hogy nem rosszabb, xyz a nyolcadik hónapig hányt stb.;
b, szedjem már össze magam, hogy lehetek ilyen nyápic idióta, különben meg mért nem örülök a gyerekemnek;
c, hát igen, ez ilyen szar, gondolkozzak.
Ez utóbbi bizonyult az egyetlen hasznos tanácsnak.
A testi tünetek pontos jelzést adnak arról, mi történik az ember lelkében. Nem kell szakkönyveket előrántani, hogy rájöjjünk: a hányás, a hagyományos rosszullét az elutasítás jele. A ki nem mondható félelmeké. Biztos voltam benne, hogy engem ez nem fog érinteni, mert bár féltem a gyerekvárástól, de biztos voltam benne, hogy nagyon akarom. Ugyan "becsúszott", jóval későbbre terveztük, az igazság az, hogy már egy ideje azt kívántam: bárcsak véletlenül mégis megfoganna.
Gyenge vagyok, ez így van jól
A gyomorégéseim és migrénjeim másról szóltak: fel kellett adnom a kontrollt, el kellett fogadnom, hogy igenis egy gyenge nő vagyok. A gyerekváráshoz nem a hatékonyságomra, a precizitásomban, a kemény kezemre van szükség, hanem arra, hogy hanyatt dőljek, és hagyjam, hogy átsöpörjön rajtam mindaz, amiről a nagy fehér emberek világában nem szokás beszélni: gyengeség, félelem, bizonytalanság, harag. Aki ilyet érez, nyilván inkompetens idióta, bezzeg a nemtomkinek milyen régóta nem jön össze, becsülnéd inkább meg magad. Meg se érdemli az ilyen.
Amikor megértettem, végtelen nyugalom lett rajtam úrrá, és elöntött a bizonyosság: a testem nem háborúzik, nem akar velem kibaszni, hanem csak jobban tudja, hogy minek van itt az ideje. Némán és könyörtelenül nekilátott, hogy berendezze a helyet a gyereknek, akire már annyira vágytam. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit kéne tenni, csak annyit éreztem, hogy megőrülök borsó nélkül, vagy azonnal valami Mozartot kell hallanom. Utólag, a könyveket olvasgatva persze evidens, hogy folsavra volt szükségem és megnyugvásra.
Ez a bölcs önműködés lenyűgöz
A korábban megvetett, hibásnak, nyomorultnak, szabálytalannak, betegnek tartott testemről hirtelenjében kiderült, hogy tökéletesen tudja és teszi is a dolgát, nem hezitál, nem hibázik, nem hibáztat. (Akkor tehát én tökéletesen helyénvaló vagyok, ugye.)
Apuka legyen férfi a talpán
Ha ez így van, akkor nyugodtan lehet sírdogálni, elérzékenyülni, meggömbölyödni. És rettegni, nem érteni, utálni az egészet. Egyet nem szabad: letagadni az érzéseket. Az értetlen, reklamáló, beszólogató hülyékkel ilyenkor meg lehet szakítani a kapcsolatot, ráérnek majd baszogatni, ha a gyerek már elmúlt három éves. Mosolyogjon nekik rózsaszínűen két hányás közt a hold.
Apuka ezekben a helyzetekben remekül gyakorolhatja a keménypáncélú családfő szerepét; amikor anyuka nagyokat nyelve elkezd könnyezni, ő lazán elküldheti a kellemetlen idiótát a halál valagára, és ezért nem arrogáns hülyének, hanem nagyszerű, erős, szerető szívű, férfiasan férfias férfinak fogják tartani mindazok, akiknek a véleményére adni érdemes.
Kiborulni ér.
jeeka
