Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kitartóan fennmaradó pszichológiai tévhitek mindig is voltak, vannak. Nem kivétel ez alól a gyermeknevelés témája sem.
Kitartóan fennmaradó pszichológiai tévhitek mindig is voltak, vannak. Nem kivétel ez alól a gyermeknevelés témája sem. Jó alkalom ez arra, hogy a leggyakoribbak előkerüljenek, és cáfoljuk őket, remélve, hogy ez segít a követők számának csökkentésében.
A poroszos nevelési stílus ellenpólusaként jó ideje tartja magát a nézet: mindent engedjünk meg a gyereknek, különben túl sok frusztráció éri szegényt, amitől sérül a személyisége.
Énvédő mechnizmusok
Ezzel a gondolattal az a probléma, hogyha sosem ütközik a gyermek korlátokba, elvesszük tőle a lehetőséget, hogy kialakítsa azokat az énvédő mechanizmusokat, melyek szükségesek a boldog, kiegyensúlyozott felnőttkorhoz. Egy hétköznapi példán bemutatva: a gyermek szeretne még a játszótéren csúszdázni, az anya indulna már haza. Ilyenkor a legjobb megoldás, ha adunk még néhány (kettő-három) csúszási lehetőséget, ezzel időt adva neki, hogy felkészüljön az indulásra, egyszersmind éreztetve, hogy az ő akaratát is figyelembe vesszük. Utána azonban induljunk haza akkor is, ha a kicsi újra próbálkozik nálunk. Ha így teszünk, megtanulja, hogyan alkalmazkodjon, hogyan találjon örömet olyan helyzetekben is, amelyeket nem ő választott, hogyan terelje el figyelmét saját frusztrációjáról. Ha azonban addig csúszdázhat, míg csak szeretne, ez a tanulási folyamat elmarad, és később tehetetlenül fog állni olyan helyzetek előtt, mikor számára kedvezőtlenül alakulnak a dolgok. Hasonlóan káros, ám gyakori, hogy a szülő hol betartja ígéretét az indulás időpontjával kapcsolatban, hol nem. Innentől kezdve a gyermek számára a harci feladat valami módon elérni a szülőnél, hogy a „hol nem” teljesüljön, bevetve mindent, leginkább a hiszti eszközét. Így kezdődnek a vég nélküli, szülő és gyermek számára is kimerítő alkudozós- könyörgős, illetve sírós-visítós délutánok.
Az erős szülő és a hibák
Mind a poroszos, mind a liberális nevelési elvet valló szülők közt előfordul a hiedelem, mi szerint a szülőnek mindig erősnek kell mutatnia magát. Míg az egyik szülő a tekintélyét szeretné ezzel megerősíteni, a másik a gyermek kímélete miatt törekszik erre. Holott a kicsik szemében bizonyos életkorig akkor is erősnek, szinte teljhatalmúnak fogunk tűnni, ha felvállaljuk valós érzéseinket, hogylétünket, adott esetben nem tudásunkat egy-egy kérdésben. Ennek előnye, hogy az őszinte, hiteles szülőhöz sokkal bensőségesebben tud kapcsolódni, megtanulva azt, hogy egy hús-vér, esendő emberrel milyen tartós, stabil érzelmi kapcsolatban élni. Ellenben a gyermek megérzi, ha nem illik össze a szülő kommunikációja a valós érzéseivel, és ez bizonytalanságot kelt benne. Sok szülő számára tabu, hogy a gyermeke előtt sírjon, nem beszélve arról, hogy bocsánatot kérjen tőle. Igaz, hogy bizonyos problémákkal szükségtelen és káros lenne a kicsit terhelni. Nem tudna mit kezdeni vele, ha részletesen és hosszasan kifejtenénk, mennyire rettegünk anyánk halálától, akinek kiújult az emlődaganata. Azt azonban elmondhatjuk őszintén, hogy a nagymama beteg, és mi féltjük őt, és még az sem tragédia, ha látja, ahogy egy-két könnycsepp kicsordul.
Mesék minősége
Ugyancsak a gyermek kímélésének félreértéséből adódik, mikor a szerintünk brutális Grimm, Andersen és népmesék helyett kedves, ám tartalmatlan történeteket (más esetben DVD-ket) választunk. Persze, a mesék minősége nem egyenesen arányos a sárkányok, boszorkányok és alvilági utazások számával, de ezek a sötét, olykor a felnőtt számára hátborzongató elemek nem növelik a szorongást, ellenkezőleg: segítik a meglévő, tudattalan szorongás feldolgozását. A mesék szimbolikus történetek, amelyek valójában az emberi bensőben játszódnak. A mesélő a mi érzéseink, félelmünk, boldogságunk birodalmán vezet végig, megmutatva, hogy legyőzhető a hétfejű sárkány is, hogy visszajöhetünk a pokol legmélyebb bugyrából, ahogyan azt is, hogy kemény próbatételek várnak, mielőtt elérnénk céljainkat – de elérhetjük, ha elég kitartóak vagyunk.
A gyermeki lélek benső tartalmaival és tudattalan fantáziájával kapcsolatban külön írást érdemel az a tévhit, hogy a kicsi annyit tud, annyit megosztunk vele, se többet, se kevesebbet. Ha magunk közt veszekszünk, marjuk egymást, ám előtte csak szépen szólunk egymáshoz, abból baj nem lehet – ringatja bele magát sok szülőpár. Erről a tévhitről legközelebb részletesen...
