Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha már kétévesen kibújik belőlünk az anyuka, miért halogatjuk a gyermekvállalást?
Nézem a kétéves Emmát. Olyan gonddal öltözteti, eteti, mosdatja és fekteti le Ancsibabát, hogy önkéntelenül eszembe juttatja, dehogyis elhatározás kérdése az anyaság. Velünk született ösztön inkább. Apró kezecskéivel finoman megigazgatja a takarót, és zsebkendőt hoz: Ancsibaba megfázott, ki kell fújni az orrát. Ha már kétévesen kibújik belőlünk az anyuka, miért halogatjuk a gyermekvállalást?
Már kamaszkoromban komplett focicsapatról álmodoztam
Cserejátékosokkal. Édesanyám és közöttem éppen húsz év a korkülönbség, elsőszülött gyermekeként jöttem a világra. Kereken másfél év múlva megérkezett az öcsém is. Ha elárulom, hogy három év múlva betöltöm a negyvenet, már tudjátok, amikor ő volt fiatal, ez volt a természetes. Húsz-harminc között családalapítás és gyermekvállalás. A nők főműve az otthon melegének megteremtése és a gyermekek gondozása, nevelése volt. Mielőtt azt mondanánk, igen-igen, ám abban az időben még nem csináltak a nők karriert, a férfi volt a családfenntartó, és mindenki tudta, hagyományosan mi a szerepe, elmesélek egy másik történetet is. Családi barátunk, Gizi néni hat gyermeket szült. Ráadásul abban az időben nem volt bölcsőde, gyárban dolgozott, három műszakban. Egész egyszerűen nem éltek meg egy fizetésből, az anyának is dolgoznia kellett. Mégis vállalták a gyermekeket. Míg a picik jöttek sorban, két kezükkel építgették-foltozgatták a családi fészket, és később Gizi néni még az egyetemet is elvégezte. Mi miért nem szülünk „időben”? Egyáltalán, létezik még az a kitétel, hogy „időben”? És ha igen, ma mit jelent ez?
Szerelemgyerek
Elnézve a környezetemben fellelhető gyermekeket, hát meglepődnétek, hány szerelemgyermek van közöttük. Legtöbbjük egy család kovászává vált, azaz egymást szerető emberekre ösztönzőleg hatva segített otthont teremteni, házasságot kötni. Van közöttük számos, akinek már testvére is született, de bizony válásról is beszámolhatnék. Mindenesetre a mi és anyáink életének egyik nagy különbsége mintha az előrelátásban, a tervezésben, a rákészülésben lenne. Ők úgy váltak felnőtté, hogy tudták, hamarosan férjet választanak, családot alapítanak és gyermekeket szülnek. Mert ez az élet rendje. Mi kevésbé helyezzük előtérbe ezt a célt, nem érezzük ennek természetességét, talán ma már nem ez az élet rendje. Vagy csak később ébredünk rá? Megváltozott valami. Bennünk is.
Talán mást kínál ma a világ, sokszínűbb és érdekesebb, mint negyven évvel ezelőtt volt. Egyetemre járunk, karriert építünk, utazunk, telnek az évek. Ahogy, hm, korosodunk, simulékonyságunk, ha tetszik, ha nem, kopik. Elvárásainknak egyre kevesebb férfi felel meg, és mire eljutunk a lélektani 35 éves korhatárig, amikor hirtelen mindennél erősebb vágyat érzünk a gyermekszülés iránt... Nem volt alapozás, rákészülés, nem jött egy szép, váratlan terhesség, és nincs mellettünk egy férfi, aki épp ugyanebben a pillanatban szeretne családot, ráadásul velünk. És ekkor nagy erőkkel kezdjük építeni – elsősorban magunkban – a gyermek fogadására alkalmas „helyet”.
Számos történetet olvastam, hallottam a negyven körül, negyven felett gyermeket szülő nőkről. Egy részük, az első gyermekesek vagy sportolók, vagy karrierépítők, vagy egyszerűen nyughatatlan lelkek. Azt mondják, bár ha később jött is a vágy, elementáris volt. Érdemes volt várni, kivárni. Van azonban egy másik csapat, közöttük sokan negyven felett új színt, új érzelmeket vittek a már meglévő házasságba: ajándékként élik meg a második, harmadik gyermeket, a régi-új szerelem gyermekeként. És vannak az újrakezdők, akik új kapcsolatban vállalnak a sokszor felnőtt gyerkőcök mellé ismét gyermeket. Ők látszatra is, bensőre is megfiatalodnak, és ráadásul mind azt mondják, a csepp gyermek felér egy komplett wellness-rehabilitációs kúrával. Az elsőszülött fogantatásának ideje is kitolódott, akár évtizeddel is, hát nincs mit csodálkozni, ha a beindult folyamatok késői szüléseket is szép számmal eredményeznek.
Beszéljünk a negyvenes kismamákról!
Akár első, akár sokadik gyereküket várják, bölcsebbek, megfontoltabbak és okosabbak a fiataloknál. Gyakran mondják a szakik, hogy ezért a negyven felett szülő nők gyermekei okosabbak. Negyvenig általában megéljük a szerelmeinkből és a munkánkból fakadó legnagyobb viharokat. Az élet tengerén ültünk már gőzhajón, motorcsónakon és vitorláson egyaránt, jobban megértjük, jobban beleérzünk abba, mit igényel egy másik ember, ez esetben egy gyermek. Higgadtabban kezeljük a problémákat, türelmesebbek vagyunk, és jobban, másként értékeljük az élet szépségeit, adományait, mint ifjabb társaink.
Vagyis azt akarom-e mondani, hogy vállaljunk minél később gyermeket? Ellenkezőleg! Szüljünk minél többen, minél több gyermeket! Ha úgy adódik, és át tudjuk hangolni életünk szakaszait, az első nagy szerelemből szülessen akár, mint annak a gimnáziumi osztálytársamnak, aki nagy pocakkal jött a szóbeli érettségire. Ha úgy alakul, jöjjön negyvenkét évesen, ha már túl vagyunk az egzisztenciális feladatokon. Vagy ha épp akkor érezzük meg egy férfi gondoskodó, megbízható szeretetét. Nem sorolom minden korosztály erényeit, mert tudjuk, vannak. Megváltozott életünkhöz tartozik a megváltozott orvostudomány és a társadalmi elvárások, lehetőségek, akárcsak a mi hozzáállásunk. Ez utóbbi döntsön, akár húsz, akár negyven évesek vagyunk! Hogy akarjuk, hogy szeressük, hogy vállaljuk tiszta szívünkből. Ha érezzük, hogy a velünk született, bennünk élő anya ki akar teljesedni, akkor nincs korán vagy későn. De ne szüljünk még/már, ha ez nincsen meg. (És ne szüljünk azért se, hogy ez tarsta egyben a családot. Nem fogja. A gyerek szerepe más az életben.)
Bár kamaszkori álmaim a népes családról sosem változtak, míg kerestem Ariadne fonalának végét, bizony elteltek az évek. Azért a szép, kerek, boldog családról nem mondtam le. Amint bennem megszületett a gyermek, tudom, elindult felém.
Kíváncsi vagyok, Emmának, a már most is gondos „anyukának” hogyan alakul az élete.
Akárhogy is, jó anya lesz. Az biztos.
A.
