Azt hiszem, fontos következtetésekre adott lehetőséget a kedd délelőtti, Kossuth téri szimpátia- tüntetés, amelyen több száz kisgyerekes család vett részt, akik élő láncot alkotva békésen tiltakoztak Geréb Ágnes "bírósági meghurcolása" ellen.
Információt gyűjtve, egyébként az üggyel kapcsolatban érintetlenül mindenféle – sajnos még az objektivitásra törekvő újságíróktól sem idegen – prekoncepcióval léptem ki a metróból, és még mielőtt bármit is láttam volna, már fogalmaztam is első ütős mondataimat ehhez a cikkhez.
Meg kell, hogy mondjam, ijesztő volt a hír, úgy kábé egy hete, hogy egy, a közvélemény többsége szerint gondatlanul, felelőtlenül lebonyolított szülés kis híján csecsemőhalállal végződött. Akkor azonnal én is úgy gondoltam, te jó isten, hogyan van mersze egy szülőnek kockára tenni a gyereke életét, miért bízza rá egy – az újságokban olvasható titulusa szerint – szakmájából felmentett (tehát alkalmatlan, pancser?) szülésznőre saját és kisbabája egészségét... És akkor elkezdődött, és azóta is tart a szenvedélyes vita a szerkesztőségben, és igazából a ma délelőtt kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, miről is van itt szó tulajdonképpen. Pontosabban, miről is kéne, hogy szó legyen.
Ostoba elnyomónak lenni
Mert végtére is, mi közöm van nekem bárki emberfia legszemélyesebb magánügyeihez. Sosem gondoltam, hogy közöm volna ahhoz például, hogy ki milyen fogorvoshoz jár, vagy hogy a gyerekét hová viszi, képes-e az SZTK-ba menni vele, ahol még érzéstelenítést sem kap, vagy röhögve kifizet több tízezer forintot csak azért, hogy míg vár a gyerekre, pletykalapokat olvasgathasson. Egész pontosan az a kérdésem, hogy amikor felvetődik, hogy szükség van-e magánrendelőkre, jogom van-e pusztán az imént említett két szempont alapján feltenni a kérdést? Nem ordít-e a megfogalmazásomból, hogy néhány dologról mintha elfelejtkeztem volna?
Vannak félelmetes történelmi helyzetek, amikor kérdés nélkül egész egyszerűen az elsöprő többség ráerőszakolja az akaratát egy elenyésző kisebbségre, akik nem egyszer szinte vagy egészen belepusztulnak ebbe a szituációba. Ezeket a történeteket aztán néhány évtized késéssel megható drámákban dolgozzák fel filmes alkotók, ahol a néző számára már teljesen egyértelmű lesz, hogy milyen csúnya dolog is igazságtalan és ostoba elnyomónak lenni.
A szabad döntésért tüntetnek
Próbáljuk meg félretenni még egy pillanatra a sokak számára – főleg itt a Porontyon – érzékeny témát: a gyerekszülést. Nézzük magát a helyzetet, azokat a valós körülményeket, amelyek meghatározzák, hogy egy demokratikusnak definiált jogállamban 2010-ben miként is érvényesülhetnek a demokratikus alapelvek. Próbáljuk meg nem elfelejteni, hogy láttunk már – amúgy épp a Kossuth téren – ennél a mainál valamivel barátságtalanabb tömeget is. Egy demokráciában pont az a szép, hogy elvi esélye van mindenkinek, hogy legalábbis elmondja, kifejezze, hogy milyen jogokra tart igényt.
Hogy jövök én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem azt a jogot, hogy ő (értsd bárki) többedmagával odamenjen a térre, és kifejezze óhaját, véleményét, mindezt a saját szabadidejében, a saját pénzén, a saját maga nevében. Ha ebben a gondolatmenetben kicsit mélyebbre ereszkedünk, rögtön nem tűnik olyan felháborítónak, hogy van néhány olyan ember, aki nem szeretné, ha az állam és a büntetőjog megakadályozná az őt alapvető emberi jogként megillető szabadságában. Ráadásul úgy, hogy ugyanez az állam továbbra is, ezen és ehhez hasonló intézkedések sorozata után is pofátlanul még mindig demokratikusnak tünteti fel magát. Mert így éli meg a helyzetet az, aki itthon szeretne otthon szülni, és erre hirtelen letartóztatják, megbilincselik, és elmeorvossal vizsgáltatják az egyetlen embert, aki ebben őt segítené.
Miért a tiltás és a korlátozás? Miért nem az engedés, a megelőzés, a felkészülés, és csak szükség esetén a törvényes büntetés? Miért kényszeríti az embereket ez az állam arra, hogy saját, másokat nem korlátozó szabadságuk megéléséhez törvénytelen eszközökhöz kelljen nyúlniuk, és ezáltal magukat és családjukat is veszélybe sodorniuk? Igen, a nehezebb utat kérem most számon. Mert szájonvágni a büdös kölköt sokkal egyszerűbb, mint örökké jó példával elöl járni.
Hogyan tovább?
A másokat nem korlátozó szabadságról még egy mondat: A különbség például a nyilvános cigizés és a szülés közt, hogy a szülés mikéntjének megválasztásával még nem ártottunk – önmagunkon kívül – senkinek. Most jöhet az álszent ellenérv: hogy a baba nekem akkor senki-e? Nem, a baba nem senki, de pedagógusként nem tartom kevésbé ártalmasnak a komplikáció nélkül, egészségesen születő gyerekre nézve a később potenciálisan rá váró horrorisztikus családi körülményeket, a totális elhülyítést, a zsarolást, az elhanyagolást, a szeretetlenséget, a taplóságot, stb, amikkel kapcsolatban érdekes módon még nincsenek sem a BTK-nak vonatkozó paragrafusai, sem a köznek óriásinagy felháborodása, pedig mindkettő lehetne nyugodtan, majd egyszer mesélek erről is.
Addig is, az otthonszüléssel kapcsolatban beszéljenek a tények. Kórházi szakembereket kértünk fel, hogy mondjanak számokat a kórházi szülések sikereit-kudarcait illetően. Otthonszülő nőket, illetve szimpatizánsokat kerestünk meg, hogy osszák meg tapasztalataikat, véleményüket, és ugyanígy várjuk olvasóink köréből is az elégedett kórházban szülők, és az ellátással elégedetlen anyukák beszámolóit is, hogy segítsenek tisztábban látni a szüléssel kapcsolatos hírek, rémhírek, jogok és lehetőségek között.
Otthonszülés vs. kórházban szülés: egyéb vélemények
Geréb Ágnes bírósági tárgyalásáról bővebben az Indexen.
