Kicsit szorongva kanyarodom le a városszéli úton a kutyamenhely felé. Érkezésünket fülsiketítő lárma fogadja.
Szeretem az állatokat, ezért nincs kutyám, se macskám. Szilárdan ellenállok a gyerekek időről időre elhangzó kéréseinek is. Nem úgy élünk, hogy kutyánk lehetne. A kertes ház nem minden. A kutya olyan, mintha lenne még egy gyerekem. Víz, kaja még semmi. Elegendő mozgás, ingerek, aztán oltások, gyógykezelések, esetleg kutyaiskola… Pénzen lehet persze spórolni azzal, hogy kistestű kutyát választunk, mely nem eszik sokat, kisebb ház és fekhely kell neki. De az idővel nem győznénk.
Reggel hétkor mindannyian elmegyünk itthonról, s este hat előtt ritkán keveredünk haza. Ha a reggeli készülődésbe egy kutyasétáltatást be akarok iktatni, minden nap ötkor kell kelnem. Az estit mondjuk elintézhetem a mozgás terhére – ez is az, csak másmilyen. De mit csináljon a kutya egész nap egyedül, amíg mi távol vagyunk? Melyik családtag az, akit még így magára hagynék egész napra?
Kicsit szorongva kanyarodom le a városszéli úton a kutyamenhely felé. Érkezésünket fülsiketítő lárma fogadja. 150 kutya csahol egyszerre. Büdös van. Meg kéne futamodni, de a gyerekek nyújtogatják a nyakukat, s végül is én találtam ki, hogy az utolsókat rúgó nyárban ez egy egész jó szünidei program.
Takarítás zajlik éppen. Egy férfi köszönt bennünket, vastalicskát tol, mely színültig van gőzölgő kutyaszarral. Izé... kezdem bizonytalanul, azt szeretném kérdezni, hogy miben segíthetünk. (Jaj, csak nehogy azt mondja, hogy ebben, mert akkor sírvafakadok). Bebújik egy ketrecbe, lapátra szedi az ürüléket, s megígéri, hogy szól Julinak. Juli gumikesztyűben jön elő, barátságos harmincas, mint később megtudjuk, állástalan tanítónéni volt, mielőtt idekerült. Beterel minket egy helyiségbe, ami olyan, mint bármelyik iroda, fénymásoló, gemkapocs, de az íróasztal mögötti széken, a kanapén, a lábaink alatt, mindenütt kutyák mászkálnak. Juli azt kéri, vigyünk el néhány kutyát sétáltatni, amíg kitakarítják a ketrecüket. Szűk udvarba vezet, mutatja a macskaketrecekbe zárt kutyákat – ezeknek már nem jutott máshol hely. Izgatott ugatás, ketten össze is vesznek egy rács két oldalán. Hogy ültesselek szét benneteket, sóhajt Juli, s közben a fülsiketítő hangzavart túlkiabálva próbálja elmagyarázni a kutyaelhelyezés művészetét. Mert Izom Béla ilyen kis harcias, ezért legjobb, ha nincs mellette senki. Igen ám, de Zizi meg nincs ivartalanítva, bármelyik napon tüzelni kezdhet, muszáj volt hát kivenni a kifutóból, ahol fiúk is el vannak helyezve. De a fiúk meg hajlamosak szétszedni egymást. Kapunk három kutyát. nyakörvvel, pórázzal, s még a kapun se lépünk ki, amikor Juli már a faforgácsot söpri ki az üres ketrecekből, a mellette őrjöngő Zoknit vigasztalva: jól van, öregfiú, legközelebb te mész.
Izom Béla roppant elegáns jelenség fekete-fehér bundájában, de jó távoltartani a többiektől. Nagy mozgásigényű kutya, őt ezért visszük, Pincsit meg nemrég ivartalanították, s mozognia kell, nehogy összenövései legyenek, mondta Juli, s úgy mosolygott, hogy sehogy se tudtam eldönteni, komolyan beszél vagy sem. Félóra jut rájuk a kiserdőben, visszatérve kitakarított ketrec, friss faforgács, tiszta ivóvíz várja őket.
A telepen dolgozóknak nem sok idejük van beszélgetni. Az iménti talicskás férfi most egy üstház mellett áll, csirkecsontokat főz egy hatalmas üstben. Ebből nem jut mindenkinek – az operáltak, a szoptatós anyák, meg a kicsik kapnak. A kölykök, melyeket már elválasztottak, néhány nagyobb kifutóban, az ovikban laknak. A gazdajelölteknek őket mutatják meg elsőként. Nekik még van esélyük boldog életet élni.
A következő körre két kutyával megyünk, a fiamat Juli arra kéri, maradjon Félőssel a kennelben, segítsen neki oldódni kicsit, ne remegjen annyira ember-állat láttán.. A lányom egy kis kotorékebet visz, én meg egy mudikeveréket. Shakirát törött medencével hozták be pár hete. Sikeresen megműtötték, a szőre még le van borotválva, s jól látható a 15 centis heg a tomporán. Még nincs egy éves, bolondos, vidám kutya, senki se hinné, mi mindenen mehetett keresztül. Mint a többiek is: Karesz, akit testvéreivel egy bekötött zsákban tettek ki a bányató mellé; Husi, aki helyes kis szőrgombócként került a harmadik emeleti lakásba, s amikor megnőtt, már nem volt ott helye többé; Manci, aki elveszthette valahol a kicsinyeit, s most hol egy rongyot, hol egy seprűt próbál dajkálni; Bandi, aki láncra verve maradt egy tanyán, miután meghalt a gazdája; Benő, akit azért zavartak el a háztól, mert rákapott a tyúkokra; aztán a megannyi szeretett jószág, amely páni félelemben ugrott át a kerítésen, s rohant világgá, hogy szabaduljon a rettenetes, villogó-csattogó szörnyetegtől, amit mi emberek úgy hívunk: tűzijáték.
Néhányat, leginkább a kölyköket, örökbefogadják. Aki tud, vigyen haza egyet – csak gondolja meg jól. A többiek itt tengetik az életüket. Aki nem tudja őket hazavinni, az is segíthet. Ami egy kutyamenhelyen biztosan elkél: önkéntes munka (amíg a gyerekek kutyát sétáltatnak, ügyeskezú apukák helyes kutyaházat rittyenthetnek valamelyik lakónak) aztán bármilyen faanyag, vasanyag, festékek, régi (nem műszálas) textíliák a kutyák alá, építőanyagok, burkolóanyagok, tisztítószerek, régi lábasok, fazekak, tálak, labdák mind-mind segítséget jelenthetnek.
Egy hét után már a legtöbb önkéntes ismerős. Anett, a tizenhat éves gimnazista, aki két éve szinte minden nap itt van, nem szereti ezt a szót. „Én nem vagyok önkéntes. Én gazda vagyok. Csak nem vihetlek haza, a hatodikra, ugye?”, kérdi, s megcirógatja Rexi nedves orrát a rács túloldalán.
Brumibaby
