Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sógornőm, akinek már két gyerkőce van, mondta, hogy jó nekem, hogy először szülök, még nem tudom, mi vár rám. Anyukám meg figyelmeztetett, hogy szar lesz.
Első babámat vártam, november 9-re voltam kiírva. Teltek-múltak a napok, de a lány csak nem adta jelét annak, hogy már kijönne. Még jóslófájásaim sem voltak. Én meg lelkes voltam és vártam már a nagy napot.
Pedig sógornőm, akinek már két gyerkőce van, mondta, hogy jó nekem, hogy először szülök, még nem tudom, mi vár rám. Anyukám meg figyelmeztetett, hogy szar lesz, nehogy azt higgyem, hogy nem. Hát szar lesz, Istenem! Mennyi szar dolog volt már az életemben... Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Két szülésfelkészítőn is voltam, és mindegyik után csak még jobban vártam ezt a csodát, amit a természet olyan jól megalkotott. És hát a fájdalom. Jó, hát fájni fog, de mindenkinek más a fájdalomküszöbe. A fogorvosnál sem kaptam soha érzéstelenítőt. Eljött a hétfő, 9-e, mentem magzatvízvizsgálatra. Semmi. A doktor azt mondta, még nem szülünk. Viszont volt ott egy kismama, akinek ez a vizsgálat annyira rossz volt, hallottam, mikor ecsetelte telefonon. Néztem is nagyokat, hogy miről beszél, hiszen nekem meg sem kottyant. Ez is megerősített abban, hogy hát a szülés se olyan borzalmas, mint ahogy elmesélik.
Jött a kedd, még mindig semmi. Szerdán újra be kellett volna menni vizsgálatra, és szerda 11-e volt, és nekem tetszett ez a dátum (11. hó 11. nap), így már nagyon meg akartam szülni. Kedden este megnéztem a Vészhelyzetet, azt hiszem, dupla epizód volt. Nem sokat aludtam, mikor éjfél után 50 perccel valami furcsát éreztem odalenn. Pici fájdalom és mintha valami folyna. Gondoltam, már csak felkelek, megnézem, mi ez. Hát, amíg kiértem a vécére, már határozottan éreztem, hogy ez a valami a combomon folyik le, és ez a valami nem más, mint a magzatvíz. A lány elindult kifele!
Irány a zuhany, de odafele még beszóltam apukának, hogy szülünk, keljen fel! Nagyon nem kapkodott és még reggelizni is nekiállt, gondolván, még egy fél napot vajúdunk, és nehogy már éhen haljon addig. Mire elindultunk, még kétszer cseréltem betétet, annyi víz jött ki belőlem. Naivan azt gondoltam, elfolyik a magzatvíz, aztán jól van, de nem azt, hogy folyik folyamatosan. Ja, és a fájások is megindultak kapásból, kb. ötpercenként. De még laza volt, mosolyogtam mellettük. Gondoltam, hát ez sima ügy lesz.
Már majdnem hajnali 2 óra volt, mire beértünk a kórházba. A bőrönd már össze volt pakolva, csak néhány apróságot kellett bedobálni. És persze anyukámnak is dobtam egy sms-t, hogy képben legyen.
Egy doktornő volt ügyeletben, aki közölte, hogy még csak szűken vagyok nyitva és elviharzott. De egy nagyon aranyos nővér volt, aki mondta, hogy apukát nyugodtan küldjem haza pihenni, majd szólunk neki, ha már kétujjnyira leszek nyitva. Így is tettem, de már mikor elbúcsúztunk, éreztem, hogy ezek a fájások még durvulni fognak. NST-re raktak, ami a fájásoknál alig lengett ki. Akkor már rosszat sejtettem. Mi lesz itt később???
Aludni nem tudtam, sűrűn is jöttek a fájások, és hát fekve egyáltalán nem tudtam meglenni. Így átestem a szokásos procedúrákon. Vérvétel, vérnyomásmérés, borotválás, beöntés, zuhany. Reggel 6-kor már nagyon szerettem volna, hogy benn legyen a férjem. Fél 7-kor végre megengedték, hogy szóljak neki, de akkor még csak az ajtóig jöhetett, beljebb nem. A drága épp dolgozni akart menni, nem gondolta, hogy reggel még szülünk. Már majdnem 7 óra volt, mikor a doktornő visszajött, megvizsgált és közölte, hogy háromujjnyi. Nagyszerű, apa csak egy ujjnyiról maradt le.
Akkor már a szülőágyra küldtek, és apa is bejöhetett. Eleinte csak ültem az ágyon és minden fájásnál akrobata-mutatványok közepette emeltem el a fenekemet az ágytól. De ez már más volt. Tolófájások. Azt mondták, ha úgy érzem, nyomni kell, nyomjak. Közben megjött a váltás, a hétfői doktor úr személyében. Lefektettek, leszíjazták a lábamat. Ez most csak vicc, ugye? Naná, hogy nem bírtam megmaradni, a combon is begörcsölt. Eleinte megengedték, hogy a fájások között levegyem a lábam, de később már nem. És közölték, hogy ha nyomni kell, akkor ne a fenekemet húzzam össze, hanem nyomjak. És különben is, lassabban lélegezzek, mert a baba nem jut oxigénhez. Hát én jártam kismama jógára, de azt sose mondták el sehol, hogy mit és hogyan kell nyomni. És hiába tanultam meg a helyes légzést, hiába sulykolták belém, hogy milyen pozitív dolgokra kell gondolni a fájásoknál, én három dolgot ismételgettem folyamatosan: „Én ezt nem bírom ki!”, „Legyen már vége!”, „Valaki szedje ki belőlem ezt a gyereket!”
A baba csak nem akart kijjebb jönni, pedig már látták a fejét, azt mondták, nagy haja van. Nem tudom, már mióta szenvedtünk így, mikor a doktor úr azt mondta, a következő fájásnál besegít. Három fájásra meg is leszünk. Nem, én ezt nem bírom ki! Még három?! Hol él ez?! Szült már?! Bíztatott, hogy akár kettőre is meglehet, ha ügyesek vagyunk, csak szóljak, mikor jön a fájás. Ekkor egy kék köpenyes nénike rám ripakodott, hogy most aztán tessék megmarkolni a vasat, azt csinálni, amit a doktor úr mond és nyomni. Ha a végén nem dob egy mosolyt, komolyan meg is ijedtem volna.
Hát szólni már nem bírtam, csak megmarkoltam a vasat, becsuktam a szemem, és azt éreztem, hogy a doktor úr rám tehénkedik, majd éreztem, hogy valami kicsusszan belőlem, és hallottam, hogy a doktor mellettem azt mondja: 8 óra 25.
Köszönöm! Ez volt a hozzá az első szavam. A férjemhez meg az, hogy én ezt soha többet nem vagyok hajlandó végigcsinálni. Lenéztem az ágy végébe, és láttam, amint kezelésbe veszik azt a lila nyöszörgő valamit, ami eddig bennem volt. Orrán, száján dugták le a hosszú csövet, de olyan hosszan, csodáltam, hogy nem jött ki a túlfelén. Egy hatalmas sírásra vártunk, ami aztán meg is jött. Megmutatták, rám nem rakták, majd elvitték fürdetni, méricskélni (52 cm, 3500 gramm). Később apuka hozta vissza, már bepólyálva.
És utána jött még fél óra szenvedés, a varrás. Azt nem tudom, a gátmetszést mikor ejtették meg, de a varrásra határozottan emlékszem. Kapargattak, tömködtek és olyan hosszan varrtak, azt hittem, végleg bezárják a nyílást. Amit akkor nem is bántam volna. Utána egy órán keresztül remegett a lábam, fél napig zsibbadt volt a hátsóm és folyton a pityergés kerülgetett. Mikor azt mondták, másszak át egy másik ágyra, azt hittem, lehetetlen lesz, de azért sikerült. Bezzeg pisilni nem, így még mielőtt betoltak az osztályra egy kis katéter segítségével a hólyagomon is könnyítettek.
Délután 1-kor hozták először a lányt szoptatásra. Nyoma sem volt már rajta a szülésnek. Szép volt és napról napra szebb azóta is. És anyukámnak üzenem, ez nem szar, hanem borzalmas!!!
Nóra
