Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor az első gyerekünket vártuk, akkor sejtettem azért, hogy azért nem lesz itt minden sétagalopp meg örömünnep a terhesség-szülés-gyermekágy körül. A miheztartás végett megkértem a zuramat, hogy jó nagy csomagolópapírra készítsen nekem egy óriásplakát-félét, egy tacepaót, amit a megfelelő pillanatokban demostratíve felmutathat. A papíron a következő szöveg álljon, nagy, piros betűkkel: „Ezt akartad, nem?”
Végül nem készült el a papír a maga fizikai valójában, de az ötlet és az alapját képező mondat valóban sok helyzetben előkerült már azóta, és szerencsénkre általában ki is tör belőlünk rá a felszabadító röhögés.
Amikor kiderült, hogy az addig problémamentes terhességem felnyomta a vércukorszintemet, és diétázni kell, minden sütistál és kekszesdoboz előtt felmutattuk a képzeletbeli táblát, mielőtt meggondolatlanul belenyúltam volna. Amikor vihogva filmeztük óriáselefántra emlékeztető, a formájából teljesen kiment bokámat és az azt körülölelő egyetlen papucsot (mostani rémálmom, hogy az utolsó hat hetet hótaposóban fogom tölteni, mert más nem fog rám menni), és mikor szülésemnél elérkezett az a bizonyos mélypont, amikor nemes egyszerűséggel küldtem el mindenkit a p betűs helyre, pedig igazán senki viselkedésében nem volt kifogásolni való. Kivéve persze az enyémet.
És felrepült a képzeletbeli papír a felirattal azokon az éjszakákon, amikor a drága gyermek isten tudja milyen indíttatásból felébredt félóránként, valami aktivitást követelve, lehetőleg olyasmit, amit istenigazából utáltam csinálni éjek évadján. Amikor hároméves korában a kocsiba szíjazva üvöltve közölte, hogy ő bizony nem megy szüretelni a Somló-hegyre, csinálja a Balázs egyedül. Amikor kijelentette hogy fúúj, épp arra az ételre, amit ugyanaznap reggel éppen ő rendelt meg, amikor huszadszorra szóltam, hogy edd már meg a reggelidet fiam, mert minden értekezletet lekések, amikor utolsó pillanatban mondtunk le utazást-színházat-programot valami last minute mandulagyulladás miatt. És anyámnak is felmutattam a táblát, amikor csikorgó fogakkal vette tudomásul, hogy bontakozó képzőművészeti érzékét épp az ő hófehér falán próbálgatja az ő akkor egyetlen, szememfénye unokája.
Nem is szólva a fiamról, akit, magunk közt szólva, az első napokban én, csak én akartam. Jó ha feltartom a táblát majd, mikor tűnődöm, hogy egyes helyekre most már a büdös életben nem jutok el, mosogatógép-installálás halasztva, energiatakarékos házfelújítás projekt egyelőre törölve, néhány anyagi típusú középtávú céllal együtt. Pár évre megint kilőve a gondtalan úszkálás és a viszonylag szabadon választott színházi és szabadtéri bulizós programok, a hozzájuk tartozó piákkal együtt, a nyugágyban tölthető legalább tíz egybefüggő perc, törölve a ház külön dolgozószobája, valamint az esti leeresztést, elmélyülést lehetővé tevő viszonylagos csend, ami a szakmai fejlődéshez sem ártana.
Amikor babára áhítozunk, akkor aranyos mosolygós cukipofa, reggeli puszik, közös karácsonyok és szülinapok, hibátlan érettségi tablóképek és diplomák lebegnek a szemünk előtt. Ha effélét szeretnénk, bizony készítsük elő a bizonyos táblát, szemünk közé köpött étel, falra kent macskaszar, bolti hisztijelenet, váratlan vakbélműtét, bukott vizsga, kedvünkre nem való barátságok-szerelmek, ingerült szájalás vagy rémes tetoválások esetére. Mert a dolgok többé-kevésbé megúszhatatlanok, kinek ilyen, kinek olyan formában. Minden kölyök okoz álmatlan éjszakát, kemény küzdelmet, esetleg cifra káromkodást, ha nem most, akkor majd jó tíz-tizenkét-huszonhány év múlva.
Azt hiszem, mégis el kéne készíteni a táblát, és például ünnepélyesen kirakni a karácsonyfa alá vagy a szülinapi torta mellé miheztartás végett. Bizonyos helyzetekben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az egész mókát általában mi magunk akartuk, és életre szóló bánat lett volna, ha annakidején nem sikerül. Egy tökéletes, ámde teljesen képzeletbeli gyerek sosem pótol egy néha nagyon is bosszantóan viselkedő valódit, aki azért időről időre tesz róla, hogy érezzük, azért mégiscsak megérte a buli. Jelezzük is felé néha, hogy megérte, nehogy önmagának felnőttkorában idejekorán elmenjen a kedve tőle – aztán amikor már az unokánk keni a falra a macska hagyatékát, és felnőtt sarjunk éppen dührohamot készül kapni, akkor majd mi is feltartjuk nekik vénségünk minden bölcsességével a táblát némi foghíjas mosoly kíséretében: „Hát ezt akartad, nem?”
Ezt bizony. Még ha nem is mindig így képzeljük.
Vakmacska
