Abigélnek már igen aktuális volt egy hajvágás, elől az orráig ért a haja, alig látott ki mögüle, hátul meg nem tudom meddig ért, mert göndör, és rendszerint össze-vissza áll. Így hát nagy esemény történt vele a héten, megkapta az első fodrász-időpontját.
El is mentünk a fodrászkisasszonyhoz annak rendje és módja szerint, délután fél ötkor, én egész nap izgultam, vajon milyen csinos frizurát vágnak majd Abigél fürtjeiből. Megérkeztünk, a gyermek csodálatosan érezte magát, kapott egy lufit, beült a kisautóba, dudált, közben nézte a tévében a Thomast, egészen addig, amíg a fodrász néni hozzá nem ért a fésűvel.
Mert akkor éktelenül ordítani kezdett, a fiatal fodrászlány szinte sokkot kapva ugrott hátra, akkor Abigél ismét elmerült a Thomas-ban, majd amikor a fodrász közeledett, megint ordítani kezdett. Rendkívül vicces jelenet volt, nekem legalábbis, a fodrászkisasszony azonban szó szerint bepánikolt és remegett a félelemtől. Rémülten nézett rám, és csak annyit bírt mondani, hogy „sír”. Hát persze, hogy sír, mondtam, minden gyerek sír, ha a hajához nyúlnak. Nem, egyáltalán nem sír minden gyerek, mondta a remegő fodrászlány, márpedig ő csak tudja, hiszen minden nap gyerekek haját vágja. Be kell valljam, ezen egy csöppet meglepődtem. Abigél azonnal ordít, ha a hajához érnek, és tényleg, hirtelen végigfuttattam az agyamon, ordít, ha az előke meg a sapka leszedésénél véletlenül meghúzom a haját, minden hajmosás üvöltésben végződik, hajszárítás kizárva, az már fuldoklós hiszti, (így, remélem a védőnő nem olvassa, de hajmosás nálunk csak havonta egyszer van), a legjobb a fésülködés, akkor az a fajta ordítás van, amikor levegőt sem vesz, és akkor is ordít, ha csatot akarok tenni a hajába. Ezért is vittem el a fodrászhoz, mert csat híján már alig látott ki a haja mögül. És én szentül hittem, hogy ez minden gyereknél így van, amíg a még mindig sokkban lévő, tanácstalan fodrászkisasszony fel nem világosított, hogy a legtöb gyerek nem sír, és náluk imádnak lenni a gyerekek, és ők erre büszkék, mert ők nem holmi felnőtt fodrászat.
Na, hát mindegy, mondtam, ha sír, akkor sír, akkor is vágja le gyorsan a haját és kész. Hiszen így nem maradhat, úgy néz ki, mint egy pulikutya, én viszont nem merek a közelébe menni egy ollóval. Ő nem vágja. De vágja! De nem vágja. De vágja! Ő síró gyereknek nem vágja. Akkor már megsajnáltam, mert tényleg halálra volt rémülve, Abigélt nem sajnáltam, mert tudtam, hogy csak hisztizik. Kivettem a kisautóból, persze nem akart hazamenni, nagyon jól érezte magát, csak hagyják békén. Otthon aztán beültettem az etetőszékbe, mögé osontam, és három nyisszantással levágtam elöl a haját, hogy legalább lásson valamit a szemeivel.
